Olaszországban a Forma-1 egyet jelent a vörös Ferrarival, a pokolian gyors Monzával, a fanatikus tifosival. Pilóták tekintetében azonban az ország meglehetősen lemaradt a modern érában, ráadásul olasz pilótát Ferrariban már 1973 óta nem látott a közönség. Egészen 1984-ig.
Michele Alboreto 1956. december 23-án született Milánóban. Versenyzői karrierjét viszonylag későn, 1976-ban kezdte Olaszországban. Az országos, és az európai Formula 3-as sorozatban is sikereket ért el, és hosszútávú versenyeken is rajthoz állt. 1981-ben debütált a Forma-1-ben, Ken Tyrrell figyelt fel rá és igazolta le csapatához az évad negyedik futamára. Az olasz hazai pályán, Imolában ülhetett be először a kék Tyrrell-Cosworth-ba, azonban első versenye szerencsétlenül alakult, ugyanis összeütközött honfitársával, Beppe Gabbianival. Az év további része sem alakult jól számára, pontot nem szerzett, sőt kétszer a kvalifikáció sem sikerült.
1982 már lényegesen jobban sikerült számára, jöttek a pontszerző helyek egymás után, majd előző évi debütálásának helyszínén, Imolában megszerezte pályafutása első dobogós helyezését, a szezon végén pedig a különleges Las Vegas-i Nagydíjon – melyet a Ceasar’s Palace hotel előtti üres területen kialakított pályán tartottak – megszerezte első győzelmét is a Tyrrellel. Csapatának 25 pontot szerzett abban az évben és a nyolcadik helyen végzett a világbajnokságon.
1983-ban a Tyrrell bár remek autót készített, mégis kezdett egyre nagyobb hátrányba kerülni a turbómotoros versenyautók ellenében, a Ford szívómotorja jókora lóerő lemaradásban volt a riválisok modern turbómotorjaival szemben. Ezt jól mutatják Alboreto eredményei is, az év során mindössze kétszer szerzett pontot, egy zandvoorti hatodik hely mellé egy fantasztikus győzelem párosult a Detroitban tartott Kelet- Amerikai Nagydíjon (ekkortájt az USA-ban két futamot rendeztek, a Nyugat-Amerikai Nagydíjat Long Beach-ben tartották). Autójának előnyeit is mesterien kihasználva tudott ezen a szűk városi pályán győzni, a szívómotoros Tyrrell ugyanis könnyebb volt, mint a turbós versenyautók, ráadásul a Ford új, DFY kódjelű motorja is remekül sikerült. Ez volt egyébként az utolsó szívómotoros győzelem egészen 1989-ig.
A csendes olasz remek teljesítménye felhívta magára a Ferrari figyelmét (konkrétan Enzo Ferrariét), és 1984-ben átigazolt a csapathoz, mely minden talján pilóta álma, ráadásul a legendás 27-es rajtszámot kapta meg. A Ferrari 126 C4-es már egy igazi turbómotoros, modern versenyautó volt, mellyel Alboreto megvillanthatta tudását. Azonban kissé nehezen indult be ez a közös történet, Alboreto első ferraris versenyén kiesett műszaki hiba miatt, aztán Dél-Afrikában egy csalódást keltő 11. helyet tudott mindössze szerezni. Az évad harmadik futamán, az utolsó Zolderban futott Belga Nagydíjon azonban győzelemnek örülhetett. Ezt követően azonban a technika ördöge rendszeresen utolérte, a szezon közepe egyértelműen csalódás volt számára, mindössze egy ötödik és egy hatodik helyet tudott szerezni. A fordulópont az Osztrák Nagydíj volt, ahol harmadikként végzett, majd a hátralévő négy versenyen bezsebelt két második helyet is, melyekkel lényegében megmentette a szezonját, és az összetett negyedik helyén végzett, harminc és fél ponttal.
1985-ben a Ferrari új alapokra helyezte versenyautóját, a 156-os megbízhatóbb, kezesebb, és erősebb lett, mint elődje. Az olasz pilóta pedig szárnyra kapott, az első négy versenyen három második helyet kaparintott meg, majd Kanadában győzött, utána Detroitban harmadik lett, ezt követte egy kiesés után egy újabb második hely, valamint egy győzelem, ezúttal a Nürburgringen. Ausztriában újra harmadik lett, vezette a bajnokságot, a szakértők Alain Prost, és Niki Lauda (McLaren-TAG) fő kihívójának nevezték az olaszt. Ironikus módon pont az Olasz Nagydíjon fordult meg Alboretóval és a Ferrarival a szerencse, egyetlen pontot sem tudott szerezni a hátralévő futamokon (!), és mindig műszaki hibák fosztották meg a jó eredménytől (Brands Hatch-ben a boxutca közepén parkolt le füstölő autójával, mintegy jelezve a csapatának, a műszaki háttér hiányai miatt fog elúszni a bajnoki cím). Ráadásul a riválisok is megerősödtek (Senna a Lotus-Renault-val, Mansell a Williams-Hondával), és egyre nehezebb dolga volt már az időmérő edzéseken is, mivel a Ferrari nem tudta tartani a fejlesztési versenyben a tempót. Végül a második helyen végzett a bajnokságban, jócskán lemaradva Prosttól.
1986-ban a Ferrari visszaesett, az F1/86-os versenyautó bár pokolian gyors volt, ugyanakkor megbízhatatlan és nehezen kezelhető konstrukciónak bizonyult, Alboreto egyetlen dobogós helyet tudott szerezni (Ausztriában), és mindössze a kilencedik helyen végzett a bajnokságban, a műszaki hibák ezt a szezonját is tönkretették.
1987-ben új csapattársat kapott, mégpedig a fiatal, feltörekvő Gerhard Bergert, aki hamar legyűrte Alboretót és a csapat első számú pilótája lett. Az olasz ebben az évben mindössze három dobogós helyet tudott szerezni, Berger viszont többször is győzni tudott. Alboreto egyre inkább belefásult a maranellói közegbe, többen is azonnali távozását követelték. A turbókorszak utolsó évében, 1988-ban egy fokkal jobban teljesített, azonban Bergert ebben a szezonban sem tudta legyőzni, ráadásul Olaszországban is az osztrák pilóta győzött, mindössze fél másodperccel megelőzve Alboretót.
A szezon végén a Ferrari nem hosszabbított a pilótával szerződést, így 1989-ben jobb híján visszatért a Tyrrellhez, azonban itt a fiatal Jean Alesi hamar átvette a helyét (tegyük hozzá, nem csak a francia jobb teljesítménye miatt távozott, de Ken Tyrrell-lel is összetűzésbe került egyéni szponzorációk miatt). Alboreto így kénytelen volt a gyenge Larrousse-hoz szerződni. Ezen a ponton már érezhető volt, hogy a Forma 1-es pályafutása kissé megfeneklett, de ennek ellenére aláírt a nagy terveket szövögető Footwork-Arrows csapathoz, ahol még három szezont eltöltött gyakorlatilag eredménytelenül (bár 1992-ben négyszer is pontot tudott szerezni). 1993-ban a csőd szélén álló Scuderia Italia-istállóhoz igazolt, mely korábban ugyan ígéretes projekt volt, erre az évre azonban a megszűnés határára került, és ezen Alboreto sem tudott változtatni. Végül 1994-ben aláírt a Minardihoz, akikkel a szezon végén befejezte Forma 1-es pályafutását.
1994-et követően ismét elindult hosszútávú versenyeken, ebben a kategóriában ráadásul komoly sikereket is elért, ugyanis 1997-ben győzni tudott a legendás Tom Kristensennel és volt csapattársával, Stefan Johanssonnal az oldalán Le Mans-ban, és később is bezsebelt összetett második, illetve harmadik helyeket az Audival.
Éppen a németek autóját készítette fel a 2001-es le mans-i futamra, amikor a Lausitzringen háromszázas tempónál defektet kapott és irtózatos tempóval a korlátnak ütközött. Az olasz pilótának esélye sem volt a túlélésre, a helyszínen életét vesztette. A Ferrari egykori pilótája sosem volt egy harsány karakter, nem róla szóltak a hírek, nem voltak botrányai, mégis mély nyomott a maranellói istálló fantasztikus történetében, ő volt ugyanis az utolsó olasz pilóta, aki egy Ferrarival futamot tudott nyerni.
