Nem túlzunk, ha azt állítjuk, hogy 2018 október 30-án a nap motorsport híre Marcus Ericsson bejelentése volt a Schmidt Peterson Motorsport csapatnál, a 2019-es IndyCar szezonra. Az internet könyörtelen népe pedig azonnal lecsapott. A reakciók azonban igencsak meglepőek voltak, főként az amerikai közegből érkezők nagyon pozitív hangvétele gondolkodtatták el jelen írás szerzőjét. Egy nagyon személyes hangvételű, mégis a tárgyilagosságra és szakszerűségre törekvő írás következik, ami jóval többről szól, mint Marcus Ericsson bejelentéséről.
Az előzményekről, ezen belül is Robert Wickens balesetéről, Raikkönen Sauberhez történő visszatéréséről nem kívánok hosszabban írni, hiszen ezek meghatározó hírei voltak a szaksajtónak, számos véleményt olvashattunk mindkét témában. A cikk szerkezete a különböző érintett felek, személyek és csapatok nézőpontjából szeretné tárgyalni, milyen 2018-ban az F1 és az IndyCar, valamint a két széria rajongótáborának viszonya, mindez egy olyan szerző tollából, aki az utóbbi években, szívben sokkal közelebb került az amerikai formula autózáshoz. A tisztánlátás és kertelés elkerülésének érdekében: az a szintű szórakoztatás, amit az IndyCar nyújtott számomra az utóbbi x évben, komolyan megdolgoztatta a pénzéért az F1 világát és marketingjét, kinőve magát talán kedvenc szériámmá a BTCC mellett. Ám már így is túl sok volt a fölösleges szófecsérlés, vágjunk bele.
Az Ericsson szál
Ki mással is kezdenénk, mint az IndyCar 2019-es mezőnyébe frissen bejelentett svéd versenyzővel. Bár korábban a Carlin csapat ülésével hozták szóba, a napokban több forrás tényként kezelte Marcus Ericsson SPM ülését, amit ma be is jelentettek. A svéd pilóta szeptemberben töltötte a 28-at, karriere eddigi legjobb F1-es szezonját futva (kissé ironikusan, pont most kellett más széria után néznie- kötelékeit megtartva a Sauber csapatnál, harmadik számú versenyzői pozícióban). Ám ezen a ponton rögtön ki kell emelnünk, hogy a legjobb az mit is takar. A svéd megítélése a nagyközönség által sok esetben az Eric$$on gúnyos kifejezéssel történt, utalva a mögötte álló, nem kis befektetői csoportra, amit gyakran harmatos teljesítménye csak jobban megalapozott. Öt szezon az F1-ben (2014-ben kihagyta az év utolsó három futamát, idén még két verseny van hátra), amit nem éppen világverő technikákat vezetve töltött el, idei autója egyértelműen a legjobb volt. Egyetlen csapattársát sem tudta felülmúlni, három idényben pontot sem szerzett (megjegyzendő, hogy a 2014-es autóval az csoda lett volna, ám 2016 és 17-ben is gyűjtött néhány pontot csapattársa). 95 rajtból 11 alkalommal végzett az első tízben, legjobb eredménye pedig egy nyolcadik hely volt, a 2015-ös szezonnyitón (ahol csapattársa, Nasr egészen parádésan lett ötödik, élete első F1-es futamán). Ezekben az években nem indult semmilyen más komolyabb motorsport eseményen, abszolút ismeretlenként vág bele az IndyCar kalandba. Európán kívüli szériában versenyzett korábban ugyan (2009-ben Japán F3 bajnok volt, illetve indult két GP2 Asia szezonban), de Amerika az új világ lesz a svéd számára.
Mit várhatunk el tőle reálisan? Nehéz kérdés. Sokan Ericssonra úgy hivatkoznak, mint Max Chilton 2.0, komoly anyagi háttere és nevelőszériákban való erős közepes teljesítmény utáni F1-be jutása miatt. Chilton jövőre negyedik évét kezdi az IndyCar-ban, teljesítménye pedig eléggé harmatos volt eddig. Bár 2017-ben okozott kellemes meglepetéseket Ganassi autójával (negyedik helye és folyamatosan erős versenytempója az Indy 500-on volt a legemlékezetesebb), idén ismét visszacsúszott a mezőny végére az újonc Carlin csapat autójával. Chilton két top tízet szerzett első évében, Ericsson szerintem azért ennél többre lesz képes, de csodákat nem várok el tőle. Egy barátságos hangulatú, idén folyton győzelmekért harcoló csapat autóját kapja meg, a közönség-kedvenc Hinch mellett, Wickens (érdekesség, hogy Wickens is 29 évét töltötte első Indy évében) helyén, aki idén újoncként brillírozott, szóval a léc nagyon magasra van téve számára. Plusz nyomást helyezhet rá, hogy honfitársa, az elmúlt években a fél világ versenypályáit megjáró és azokon győzedelmeskedő Felix Rosenqvist Ganassi autóban debütál, tehát hazai közönsége előtt is egy komoly riválist kap.
Az SPM és Robert Wickens szál
A csapat, amely 2018-ban tényleg felnőtt a nagyok mellé. A Wickens-Hinchcliffe páros brillírozott, aztán az év vége sötétbe burkolózott számukra. Az új évezred első IRL szezonjára versenyzőként készülő, ígéretes karrier előtt álló (1999-ben ötödik lett, folyamatosan az élmezőnyben versenyzett, Las Vegasban futamot is nyert) Sam Schmidt egy tesztbalesetben lebénult. A sors kegyetlensége pedig, hogy az idén szenzációként debütáló pilótája, Wickens is ez ellen küzd jelenleg, bár esélyei lényegesen jobbak lehetnek. Ennek ellenére a kanadai saját bevallása szerint is legalább két év, amíg egyáltalán lábra állhat, ha sikeres a rehabilitációja. Wickens személyében a folyamatosan gyors, de peches és néha ingadozó teljesítményű Hinchcliffe komoly motivációt kapott 2018-ra. Idilli hangulatot teremtett a csapatnál a két kandai közeli barátsága is. Ericsson egy teljesen más karakter, akit be kell vezetni az IndyCar világába, az oválok gyors és néha könyörtelen valóságába, amiben a kanadai pilóta is lényeges szerepet fog játszani. Ericsson nem kis anyagi támogatással érkezhetett a csapathoz, amelynek ülése iránt (Robin Miller szakértő és kommentátor szerint) Conor Daly és Jordan King is komolyan érdeklődött. Utóbbi, brit versenyző mögött is komoly pénzek rejlenek, illetve idén már szerzett IndyCar tapasztalatot (bár oválokon nem indult), ennek ellenére a csapat Ericssont választotta, valószínűleg nagyobb anyagi támogatottsága miatt is. Sam Schmidt csapata szerintem 2019-re jóval lejjebb kell helyezze elvárásait. Az SPM továbbra is partnerként jelen lesz a Meyer Shank Racing oldalán, Jack Harvey ismét egy részleges szezont fut a támogatásukkal.
A mai bejelentés kapcsán az is megerősítésre került, hogy a hatos autó bármikor nyitva áll a sérült Wickens számára, amikor vissza akar és tud térni. Reálisan nézve a helyzetet, ez inkább egy emberséges gesztus jelenleg. Azonban erőt és motivációt adhat számára, hogy nem számkivetett, videói alapján hihetetlen beleadással küzd. Mindannyian látni szeretnénk újra harcolni a legjobbak ellen, de egyelőre mindenképpen a saját lábaira állni. Kitartást Robert!
A közösségi média szál- az F1 és az IndyCar megítélése rajongóik szemszögéből, Marcus Ericsson segítségével
Ezen a ponton válik igazán személyes hangvételűvé írásom. Az utóbbi években ismét érezhető a közösségi média felületein a két széria rajongóinak egymás iránti, enyhén ellenséges hangvétele. Mi idézte ezt elő? Véleményem szerint nem kis szerepet játszik a történetben a Fernando Alonso saga is. A két széria között ingázó pilóták nem egy új fejlemény. Emerson Fittipaldi, Mario Andretti királyként érkeztek, újabb koronát szerezve, Nigel Mansell jött, látott, győzött és dobbantott is. Jóval érdekesebb azonban azon pilóták személye, akik nem éppen világverőként érkeztek Európából, Amerikában pedig relatíve sikeresek voltak. Ők egy egészen más megítélési nézőpontot adtak a két sorozat rajongóinak kezébe. Eddie Cheever, Eliseo Salazar, Teo Fabi, Maurício Gugelmin, Roberto Moreno, Mark Blundell, hogy csak pár névvel játszunk a múltból, akik sikeresebbek voltak Amerikában. Zanardi, Montoya, da Matta, Bourdais voltak a történet fordított szereplői, akik egy újabb nézőpontot nyújtottak. Mit érhetsz el az F1-ben, ha bajnokként érkezel (vagy visszatérsz) Amerikából? Tavaly pedig megérkezett Fernando Alonso, aki egyből versenyképes volt oválon, és nemrég tett bejelentéséig tűkön ülve tartotta az IndyCar rajongóit. Az egész sztorinak a visszhangja pedig (nagyon zanzásítva), hogy az IndyCar egy befogadó, barátságos közeg, ahol sokan harcolnak jóval egyenlőbb feltételek mellett, mint Európában, ahol a közösség ridegebb, teljesítmény- és számadat orientáltabb, illetve nagyon jó ülésbe kell becsöppenned, hogy elérj bármit. A közösségi média térnyerése óta pedig a Forma-1 rajongótáborának egy része ezt sárdobálásként használja, azzal érvelve, hogy az IndyCar-ban „bármilyen jöttment” jó eredményeket ér el. Ugyancsak ez az tábor használja gyakran az Európából érkezők gyors adaptációija után a “beárazzák az IndyCar-t” szófordulatot. Az ellenreakció pedig azt firtatja, hogy az F1-ben csupán 2-3 autóval harcolhatsz győzelmekért, annak meg semmi értelme nincs, hogy egy karriert átszenvedj a mezőny végén, jobb esetben pontokért, szerencsés dobogókért harcolva.
Saját írásomnak nem célja legitimálni egyik felet sem, viszont Marcus Ericsson pontosan ez, a közösségi média felületein dúló „harc” közepette érkezik meg az IndyCar-ba. Valahol mindkét tábor alaphangulata pozitív a svéddel kapcsolatban a bejelentést óta. Az F1-es szurkolói közeg valamilyen szinten örül, hogy „megszabadul” a nyíltan lesajnált, sokak által a mezőny leggyengébb pilótájaként aposztrofált Ericssontól. Attól az Ericssontól, aki 2018-ban, bár eddigi önmaga felett teljesített, egy középmezőnyben stabilan harcoló csapat ülését foglalja el, amelyet sokak szerint már idénre meg kellett volna kapnia az olasz Antonio Giovinazzinak (én magam is ezt a nézőpontot erősítem). Az IndyCar rajongói közegének jó része, a közösségi médiában, a mai nap folyamán nyújtott reakciói alapján derülten várja a svédet. Nagyon kevés felületen jelenik meg a „pénzeszsák Ericsson” gondolatmenet, jóval inkább az új utat kereső, F1-ben tapasztalatot szerző, érett pilótát várják nyílt karokkal a rajongók. Valahol az F1-ben, vagy Európában helyüket nem találó, illetve tékozló fiú státuszból érkező pilótákkal emlegetik egy lapon, mint Alexander Rossi, Josef Newgarden, Jordan King, Takuma Sato, Luca Filippi (Santino Ferucci is ebben a kalapban landolt az utóbbi időben). Az éremnek azonban van egy másik oldala is. A nem annyira dicső Stefano Coletti, Tarso Marques, René Binder, Rodolfo González vonal, akik karrierében nem éppen mutogatni való volt az amerikai kaland (vagy ugyan úgy szenvedtek, mint korábbi szériáikban). Max Chilton is egyre inkább ebbe az irányba tart.
Záró gondolatként talán annyit, hogy és magam sem estem hátra örömömben Ericsson érkezése kapcsán, pláne amíg Indy ülés nélkül toporognak olyan nevek, mint Carlos Munoz, Sage Karam, Conor Daly, Tristan Vautier vagy Kyle Kaiser. Saját kezében van a sorsa, élete kihívása elé néz. Az elvárások talán túl nagyok is, hiszen Wickenstől egy olyan ülést örökölt meg, amelybe Aleshin is belebukott (bár szponzorai és az orosz-amerikai viszony sem segítették helyzetét) korábban. Rosenqvist érkezése szintén növeli az elvárásokat vele szemben. Nem jelentek ki olyanokat, hogy a mezőny végén fog kullogni, bár egy összetett top 15 is talán túl nagy elvárás debütáló szezonjára nézve, azonban Ericsson előtt a lehetőség, hogy bizonyítson.
A címlapkép forrása: a Team Sauber Facebook oldal
