A sisak olyan érzéseket takar el, melyeket nem lehet megérteni

Gondolatok már arra, miért máig a versenyző a legfontosabb alkatrész a számítógép fejlettségű autóban, és hogyan dőlhet el a gigászi fejlesztési versenyt és több száz ember munkáját felülírva is „fejben” a bajnokság?

Meglehet, a címben idézett mondat tulajdonosa az átlagosnál spirituálisabb, szentimentálisabb látásmóddal rendelkezett, mint más versenyzők, de ha a száguldás hevében átélt ingerekről és az azokból fakadó érzelmekről van szó, alighanem hihetünk Sennának. A brazil 1981-ben ült át gokartból az együléses autókba. Vitathatatlan, hogy az ezt követő majd’ tizennégy volán mögött eltöltött esztendő alatt számtalan érzelem tükröződhetett a sisakrostély mögött. Egyeseket látatlanban is könnyű beazonosítani, mint a dühöt, amit az a bizonyos csapattársával történő ütközés válthatott ki 1989-ben Suzukában, vagy az elkeseredést, ami hajthatatlan sportember mivolta ellenére bizonyára őt is elfogta időnként 1993 során, amint önhibáján kívül is esélytelenül kergette a mezőny fölé magasodó Williamseket.

De ha ilyen könnyű volna olvasni a versenyzők gondolataiban, s abban, ami el sem jut odáig, csak bentebb zajlik le, ez a cikk nem született volna meg. Dühöt, örömöt, motiválatlanságot, elkeseredést mindenki érez, nem kell hozzá versenyzőalkatnak lenni. S ha érezni mindenki tud, a másikét felfogni, átérezni sem lehetetlen. És mégis. Az ilyen megérthetetlen érzelmek bizonyára akkor rejlenek elő, amikor az ember elveszíti a kiszenvedett pole-ját és ezzel együtt talán a bajnoki címet is, mert az első kockát a rajtrács poros oldalára rakták; vagy amikor olyan elszántsággal birkózik a váltóhibás autójával, hogy mikor végül győz, a kimerültség olyan mértékű izomgörcsben és lázban csúcsosodik ki, hogy az ünneplés is nehezére esik, s szinte a pilótafülke rabja marad.

0000000000000000000000000000000000000000000000000000000000000000000000000000000000000000000000000000000000000000000000000000000000000000000000000000000000000000000000000000
Suzuka, 1989

1989. Suzukához kapcsolódik az egyik kedvenc fényképem. A fotós elkapta azt a pillanatot, amikor Prost megpillantja a mellette elzúgó McLarent, percekkel az ütközésük után. Szinte érezni, ahogy átfut rajta a felismerés: hiába szállt ki imént az autójából már 1989 bajnokaként, Senna még nagyon is versenyben van, a bajnokság pedig nincs lefutva. Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy a brazil utólagos kizárásával változott a forgatókönyv, de ez a képen érzékelhető feszültségből mit sem von le.

Rengeteg hasonló elkapott pillanatot említhetnék, amelyek legalább ilyen mozgalmasak: Massa, ahogy áll az elfüstölt Ferrari mellett a Hungaroring bokszfala mellett és tehetetlenségében a fejét fogja. Häkkinen térdelő alakja a helikopterképen, ahogy az elbukott győzelem után próbálja összeszedni magát. Schumacher, amint Spában három keréken gurul vissza a garázsba, majd kiront onnan és a McLaren boksz felé indul, hogy Coulthard fejét vegye. Vettel, ahogy halántéka körül köröz a mutatóujjával, gondolatban melegebb éghajlatra küldve Webbert, miután a két Red Bull kiütötte egymást Törökországban. Ezek olyan jelenetek, amiket mindenki látott már, megvan róla a véleménye és talán máshogy is tekint miatta az adott pilótára: egy méltóságteljesen viselt vereségre gyakran jobban felfigyelünk, mint akár az egész szezonbeli teljesítményre. De a mi véleményünkre és szimpátiánkra gyakorolt hatásuk semminek tűnik amellett, ahogy magukra a pilótákra hatnak.

Névtelen
Kétségtelenül sokak kedvence lett Felipe Massa a méltóságteljes vereséget követően, 2008-ban

A fényképek nem adják vissza, milyen hirtelen, gyors egymásutánban követték/követik egymást az események, azt meg pláne nem, hogy milyen túlfűtött, feszült helyzetben készültek. Az utóbbi időben sokat hibázó, döntő helyzetekben rosszat lépő Sebastian Vettel példája megmutatja, milyen könnyen kibillenthető bármelyik versenyző a komfortzónájából. A média állandó jelenléte, az interjúk, a csapatok PR-eseményei pedig mind erősítik a megfelelési kényszert. Manapság az internet közreműködésével sokkal tovább gyűrűzik egy-egy kellemetlen pillanat vagy hiba következménye. A szurkolók és az újságírók heteken-hónapokon át melegen tartják a témát, ami tovább nehezíti a versenyző számára, hogy felálljon és továbblépjen. És ha önmaga tovább is lép, az okozott kárt nem lehet jóvátenni. Nem számít, hogy jóindulatú igyekezetből történtek-e, Vettelt sorozatos hibái bizonyos értelemben a szurkolók céltáblájává tették – ami teljesen érthető is.

Az év elején szorosnak ígérkező bajnoki rangadóból végül korán lejátszott, kiütéses meccs lett, a Ferrari pedig ismét készülhet >>majd jövőre<<. Nyilván indokolt a frusztráció, ami legnagyobb részt az előtérben lévő Vettelen csapódik le, hogy mennyire jogosan, az más kérdés. Az amatőr hibák, amiknek valóban oroszlánrésze volt abban, hogy a Ferrari megkönnyítse a Mercedes dolgát, elhamarkodott, görcsös próbálkozások eredményei: Monzában Hamiltont, Japánban Verstappent, Amerikában Ricciardót próbálta mindenáron megelőzni, közben túlerőltetve a támadásokat, amelyek, ha sikerrel járnak, a világbajnoki pólók valószínűleg még nem kerültek volna elő a brackley-i központ padlásáról. És ami ennél is fontosabb, nem kell lecsukott sisakrostéllyal átvágnia a riportereken, nem kell sokadik alkalommal ugyanazt a motivációs szöveget elhadarnia, miközben maga is tudja, hogy kicsúszott a kezükből a gyeplő és nem hánytorgatja fel Coulthard Mexikóban a bajnokavatás után a németnek, hogy ugyan mondja már el, vajon hol mehetett el a cím. És nem ássa magát egyre mélyebb gödörbe az újabb és újabb megbicsaklásokkal.

Sebastian-Vettel-Ferrari-GP-Deutschland-2018-Rennen-articleDetail-49202648-1178392
Hockenheim 2018 – a szezon egyik sorsfordító pillanata

Ezek a megbicsaklások, az ösztönösen meghozott döntések azonban korántsem pusztán kétségbeesett nyerni akarásról (bizonyítani akarásról egy négyszeres világbajnok esetében mégiscsak nehéz beszélni) árulkodnak, legalábbis nekem, hanem küzdőszellemről is. Olyanról, amit Alonsóból a háromévnyi hondás kaland sem tudott kiűzni. Önmagában, összeszedett, higgadt gondolkodás nélkül ez is kevés, de úgy gondolom, Vettel a téli szünet végére ennek sem lesz híján. Ezt támasztja alá bennem legalábbis az, hogy a médiát böngészve látszólag sokkal nagyobb súllyal esik latba Vettel megkérdőjelezhető teljesítménye, mint a Ferrari fejlesztési zsákutcája, ha a vereség okait keressük. Ennek egyik oka a kritikus hangnem minimalizálása kifelé nézve mind a csapat, mind a versenyző által. Nem érzékelhető olyan belső feszültség közöttük, ami Alonso idején még jellemzőbb volt. Ez nagyban elősegítheti a négyszeres bajnok visszatalálását korábbi formájához.

Kritikus pontja lesz a jövő évi bajnokságnak ugyanis, hogy Vettel képes lesz-e tovább vezetni a csapatot. 2014-ben már szembesült egyszer fiatal, sikerre éhes csapattárssal, akkor nemhogy nem tudott egyértelműen Ricciardo fölé nőni, de alul is maradt az ausztrállal szemben. Hogy Leclerc nyomás alá tudja-e majd helyezni csapattársát, és ha igen, ez hogyan fog hatni rá, más kérdés. 2014 és Ricciardo óta eltelt négy bajnoki cím nélküli év, kulcsfontosságú lesz, hogy az idei újabb vereség hogyan hat majd Vettelre, hogyan kezeli a jövőben a vereségeket és mennyire tudja figyelmen kívül hagyni a korábbi versenyeket, hibákat.

A következő bajnoki címért folyó csata gyakorlatilag már el is kezdődött, jóval azelőtt, hogy az idei véget ért volna. Rosberghez hasonlóan Vettel is tanulhat még idén a hibákból, felépíthet egy formát, hogy átmentse azt a tél folyamán. Szüksége lesz rá, és nekünk is, ha jövőre késhegyre menő csatát szeretnénk látni. Ha pedig Vettel a hátralévő két futamon is meg találna forogni, akkor sem dől össze a világ, mi pedig ne csak arra gondoljunk, hogy biztosan helyes döntés volt-e elküldeni Räikkönent és Leclercet bedobni a mélyvízbe a jelenleg fuldokolni látszó Vettel mellé, hanem arra is, hogy milyen folyamatok mehetnek végbe a versenyzőkben és hogyan befolyásolják ezek a hozzáállását, a kockázatvállalását, a teljesítményét és közvetetten a bajnokságot, a sport arculatát. Mert, ahogy minden újonc számára előbb-utóbb eljön az első nagy esés a határok tapogatása közben, úgy minden versenyző szembenéz időnként egy-egy hullámvölggyel. Ezek az időszakok szerves részei egy ilyen, minden értelemben száguldó sportágnak, amelyekre érdemes odafigyelni. Ezek az érzelmek által nyíló szakadékok rejtik a legemberibb pillanatokat és formálják leginkább a versenyzőket, legyenek akár többszörös világbajnokok is.

írta: Tóth Benjámin
képek forrása: F1 Porn, Auto Motor und Sport, Sutton Images
2018.11.06
Facebook | Messenger
Twitter
Reddit
WhatsApp
Email

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.