Mi ez a daytonai 24 órás, vagy az Indy 500, ahol Alonso rajthoz áll? Egyáltalán milyen szériák futamai ezek? – tevődik fel számos átlag magyar nézőben a kérdés, amikor Alonsóval kapcsolatos híreket olvas. Van bármilyen összképe a magyar nézőnek az amerikai autósportokról? A legfontosabb kérdés azonban nem hangzott még el: képes egyetlen versenyző megszerettetni, vagy legalább megismertetni a közép-kelet-európai nézőkkel az amerikai autósportokat?
Bár alig telt el egy hónap 2019-ből és még nagyon a versenyszezon elején járunk, a daytonai 24 órás máris sokunkat a képernyő elé ültetett több-kevesebb időre. Az IMSA sportautó-bajnokság alig ismert a magyar nézők körében, azonban rajthoz állt valaki, aki a hősidők nagyjaihoz hasonló méretű tömegeket képes megmozgatni, illetve célkitűzéseivel is Jim Clark, Mario Andretti, Dan Gurney, A.J. Foyt és más legendák klubjába vágyik. Kérdés azonban, hogy mit lát és érzékel mindebből egy átlagos magyar néző? Avagy, van-e bármilyen képe az amerikai autósportokról?
Mennyire ismeri az amerikai szériákat a hazai közönség?
A picit idősebb motorsport rajongók emlékeznek még Nigel Mansell CART címére, tudják, hogy Emerson Fittipaldi és Mario Andretti sikert sikerre halmozott a tengerentúlon is, illetve ötvenen túl még aktívan versenyeztek. A kilencvenes évek elején-közepén mindkét irányból létezett egyfajta mozgolódás a két top széria között. A következő versenyző generáció képviselői, mint Christian Fittipaldi, Alex Zanardi, Roberto Moreno vagy Michael Andretti már a “két világ között” mozogtak, azonban mindannyian Amerikában érték el komoly sikereiket. Voltak, akik azonban az F1-ben is megkapták a lehetőséget egy top autóban, hogy bizonyítsanak. Jacques Villeneuve és Juan Pablo Montoya is sztárként tért vissza Európába, ahol már kipróbálhatták magukat junior szériákban. A mozgolódást ellenkező irányban Stefan Johansson, Mark Blundell, JJ Lehto, Maurício Gugelmin, Teo Fabi, vagy Eliseo Salazar képviselték. Időközben megtörtént a CART/IRL szakadás, amelyben Bernie Ecclestone keze is mélyen benne volt. Az IRL sokáig igencsak ismeretlen terep maradt a hazai közönség számára (ugye akkoriban az internet is kevesek számára volt elérhető), aztán a 2000-es évek közepére a két világ közötti átjárás is komolyan lecsökkent. A CART bajnokaként a Forma 1-be érkező Cristiano da Matta nem tudta a középszerű Toyotával megváltani a világot. Időközben a Champ Car felvett egy igencsak európai ízt, számos versenyzővel az öreg kontinensről. Közvetítés szempontjából is jobban megérte Közép-Kelet Európában a Champ Car-t adni a TV csatornákon (Baumgartner Zsolt is volt tesztpilóta a 2007-es Champ Car szezonban, ez a szerepkör úgy nem is létezett őt leszámítva), míg a korszakban csak oválversenyekből álló IndyCar jóval ismeretlenebb volt idehaza. Én magam is a Champ Car segítségével kezdtem megismerni az amerikai motorsportokat 2006-07 körül. Az egyesülést követően érkezett az F1-be Sébastien Bourdais, akit az amerikai szériákat nem követők is ismerhettek már F3000-es éveiből, illetve Le Mans-i kalandjaiból.
2008 óta pedig – saját tapasztalataim szerint – egyfajta stagnálás figyelhető meg az IndyCar kapcsán. Tudunk nevekkel játszani, akik Európából érkeztek, legyen szó Takuma Satóról, vagy akár Rubens Barrichellóról, az IndyCar ennek ellenére megmaradt a saját, belső (ún. underground) közegében az itthoni motorsport kedvelők körében. Mindezt tökéletesen érzékelteti a kérdés, amelyet gyakran hallok motorsportot nem követő személyektől: de hát nem csak oválon mennek az IndyCar-ban? 15 évvel ezelőtt ez a kérdés nem hangzott furán, egyben azt is mutatva, hogy mennyire szükség van még Kelet-Európában a TV közvetítésre a sportok esetében. Egy konkrét példával élve: Gergő kollégám a februári motorsport eseményeket összefoglaló blogírását követően kaptunk olyan kérdést, hogy az Indy 500-zal miért nem foglalkozunk? Nos, azért, mert az május végén van…
Ami a NASCAR-t illeti, egy méginkább ismeretlen terepről beszélünk. Fogalmazzunk inkább úgy, hogy egy alig követett szériáról. Aki valamilyen szinten képben van az autósportokkal, az tudja, mi a NASCAR, ha máshonnan nem is, akkor a folyamatosan megjelenő számítógépes játékok miatt. Ismét saját tapasztalataimra alapozva, valamint a jelen írás megszületése előtt néhány csoportban, illetve ismerősöknek feltett kérdések alapján csak megerősödött bennem a korábbi véleményem a témában. NASCAR-t az néz, vagy legalább követ folyamatosan, aki az amerikai autósportok elkötelezett híve, aki pedig a 30+ fordulós szezon nagy részét meg szeretné nézni élőben, nagyjából már ideje, kedve is alig van más autósporthoz. Bár van Euro NASCAR is, erről talán kevesebben hallottak, mint a BTCC-ről, vagy a CEZ-ről.
Nem utolsó sorban pedig ott van a sportautózás. Amíg létezett az American Le Mans Series, a számos európai gyártó és pilóta miatt sokan képben voltak a sorozattal. A mellette párhuzamosan futó Rolex Sportscar Championship nagyjából olyan helyzetben volt ismertség terén itt Kelet-Európában, mint az IndyCar a Champcar mellett. Akiket komolyan érdekelt az autóversenyzés, tudták mi az, esetleg követték is. Az itteni egyesülést követően is nagyjából ez a helyzet.
Megállapíthatjuk tehát, hogy valószínűleg nem elég “csupán” Fernando Alonso pár beugrása egy ekkora űr betöltéséhez.
Fernando Alonso lehet a kulcs ?
Először is ki kell emelnünk, hogy a spanyol F1-világbajnok kihívásokat és diadalt keresve versenyzik Amerikában, nem pedig marketing célokkal. A McLaren részvételéről talán nem mondható el ugyanez, viszont az egy másik történet. Féltéve a kérdést, hogy az évek alatt Európából Amerikába igazoló versenyzők közül miért Alonso lehet az emberünk, nem lehet egy tőmondattal megválaszolni. Mindenképpen egy tapasztalt, Európában komoly sikereket elérő, de még mindig relatív fiatal és karizmatikus, akár megosztó személyre van szükség. A korábbi F1-es pilóta, Felipe Nasr tavaly IMSA bajnok volt Eric Curran oldalán, a hír azonban nagyon kevesekhez jutott el Közép-Kelet-Európában. A miért kérdés válasza pedig egyértelmű: Nasr nem tudta megváltani a világot a Sauber színeiben. Egyértelműen tehetséges versenyző, a 15 perc hírnév kapuján azonban nem jutott be.
Alonso ellenben egy olyan szereplő, akit a motorsporttal teljesen párhuzamos emberek is ismernek. Lassan 20 éve meghatározó szereplője és celebritása az európai sportok krémjének. Karaktere megosztó, de akik nem kedvelik, vagy kimondottan utálják is megmondóemberes személyiségét, azok is elismerik tehetségét és eredményeit. Évek óta szenved az F1-ben a gyenge autókkal, a frusztráltság pedig igencsak látható volt rajta. A sikertelen McLaren-hondás években tudatosan felépített, Istent játszó, közben mégis troll és rajongóközeli személyisége (számomra mindig Zlatan Ibrahimović koppintása volt picit) nagyon megnyerő tud lenni, Amerikában pedig méginkább. Egy olyan környezetben, ahol elvárják az egyfajta őszinteséget és egyszerűséget, Alonso érzelmileg-morálisan is elemében van. Erre további nagy lapáttal rak romantikus, középkorú latin férfi kinézete (nevezzük csak Antonio Banderas faktornak). A recept ezzel készen is van: eredményeitől függetlenül is sztáralkatként érkezett a tengerentúlra.
Mi változott a 2017-es Indy 500 óta? Avagy, milyen hatással van Alonso az átlag magyar néző amerikai autósportokról alkotott képére?
Tavalyelőtt áprilisban bombaként robbant a hír, hogy Alonso az Andretti Autosport színeiben elindul az Egyesült Államok legendás futamán. Az átlag néző számára azonban nem ez volt az igazán meglepő fordulat. Az Indy 500 és Monacoi Nagydíj hagyományosan egy hétvégén van megrendezve, tehát a kétszeres F1-es bajnoknak ki kellett hagynia a hercegség futamát. A McLaren pedig nem csupán elengedte, hanem első perctől támogatta a spanyol célkitűzéseit (hozzátéve, hogy az akkor már harmadik éve sikertelen McLaren-Honda valószínűleg bármit megengedett volna a spanyolnak, hogy maradásra bírják). McLaren színekben indult a futamon, ahol versenyképes is volt a Honda motor elromlásáig (a karma mindig visszavág). Alonso miatt meglepően sok néző követte az Indyt, több-kevésbé értve, hogy mit is néz. A sztereotípiáknak azonban megfelelt: oválon versenyeztek, sokszínű autókkal, néhány kvázi ismert és jóval több teljesen ismeretlen pilóta, Alonso pedig megállta a helyét a mezőnyben.
Picit előreszaladva írásom utolsó fejezetéhez, Alonso versenytempója egy problémás sztereotípiát is azonnal a felszínre hozott. Az F1 marketingesei szeretik úgy eladni a sorozatot, hogy a világ legjobb versenyzői, a leggyorsabb autókban, a legjobb pályákon versenyeznek (mint pl. Sakon Yamamoto a HRT-ben, Abu-Dhabiban). A folyamatos marketing duma a nézőkben is megmarad egy idő után, előidézve egy lenéző, arrogáns attitűdöt a más sorozatokkal szemben. Magyarra fordítva: megjött az #IstencsászárFernando és megmutatta a sok középszerű akárkinek, hogy kell autót vezetni egy számára ismeretlen környezetben és autóban, csak aztán a csúnya Honda motor nem hagyta nyerni…
Több, mint fél évvel később Alonso rajthoz állt a 2018-as daytonai 24 óráson, a jövő nagy ígéretével, Lando Norrisszal egy autóban. Bár a technika ismét keresztbe tett a spanyolnak, Zak Brown csapatának Ligier-jei amúgy sem voltak igazán esélyesek az összetett győzelemre. Ám a hazai közönség ismét képernyő elé ült (az Eurosport közvetített néhány órát a futamból, a hivatalos stream pedig ingyenes) és ezúttal egy ismerősebb műfajban láthatták Alonsót. Relatív ismerős, hiszen a Le Mans-i 24 órásba azért számos néző belepillant évente, ha csak pár percre is. A különböző kategóriájú autók nem voltak újdonságok (a 2018-ra megépített DPi versenygépek lényegében “LMP2 on steroids”, a gyártók motorjaival és dizájnelemeivel), a daytonai aszfaltcsík pedig biztosított kellő mennyiségű izgalmat. Még egy Fittipaldi is nyert, akinek hosszú éveken keresztül szurkolhattak a tapasztaltabb nézők az F1 és CART mezőnyében. Alonso szereplése picit visszásan sült el, hiszen jelenléte miatt kicsit túl sokat is mutatták a sehol sem álló United Autosport autókat.
Májusban elrajtolt a WEC szezon, ahol a spanyol versenyző ismét számos vita tárgya lett. A picit saját ligában versenyző Toyotával nem jelentett komoly kihívást a sikerek begyűjtése, Le Mans-ban azonban az éjszakai órákban megmutatta zsenialitását. Vagy mégsem? Alonso Le Mans győzelme azóta is megosztja a rajongókat. Az enyhén lesajnált, általam igencsak kedvelt Nico Hülkenberg győzelméhez hasonlítják az övét, kiemelve, hogy a német egy erős mezőnyben, komoly csatákban nyert a Porsche színeiben, Alonsóval viszont a Toyota megnyerette a legendás futamot. Nem vagyok olyan pozícióban, hogy reális ítéletet hirdessek a témában, vagy pálcát törjek a spanyol felett, de őszinte lehetek. Sosem voltam Alonso rajongója, egy szintig pedig mindig is zavart az utóbbi időben körülötte kialakult bolondokháza szintű sárdobálás. Egyesek a hazai szaksajtóban is palira vették a spanyol Le Mans-i győzelmét, olyan jelzőkkel dobálva Sébastien Buemi, Kazuki Nakajima, vagy Mike Conway irányába, hogy a középszerű bagázsnál tényleg nem volt nehéz dolga jobb időket futni és a csapat sztrájának lenni (az arrogáns F1-centrikus mentalitás, amit feljebb már emlegettem és távol áll a szakmaiságtól). Abban az esetben, ha behúzzák Alonsóék a WEC bajnoki címét is, csak megszaporodnak ezek a vélemények.
Daytonát követően újabb fél év telt el, a spanyol pedig megrendítette a csak F1-et követők kicsiny és autodefenzív világát. Bejelentette, hogy 2019-ben már nem fog a Száguldó Cirkuszban versenyezni, jövőbeli szériája kihírdetését pedig október-novemberre ígérte. Ígéretét úgy Alonsósan félig-meddig tartotta be. A közvélemény egyértelműen egy teljes IndyCar szezonnal boronálta össze a McLaren színeiben. Az Andretti csapattal teljesített, épített pályás tesztjét követően számos kamu hír is terjedt, miszerint nem volt elégedett az autó sebességével és a kihívás mértékével. Az idei IndyCar mezőnyről szóló írásomban röviden az Alonso kérdéssel is foglalkoztam, amiről itt olvashattok.
A félig megtartott ígéret egy újabb Indy 500-as indulást jelentett, ezúttal viszont csak a McLaren által futtatott autóban (mindez persze továbbra sem zárja ki Andrettiék valamilyen szintű technikai támogatását). Majd decemberben egy újabb daytonai kalandra is fény derült, immár egy győzelemre esélyes autóban. Az Alonso körüli misztikus felhő azonban nem oszlott szét 2018 végére. Az F1-es szezonzáró hétvégét követően egy autócserét és néhány körös szórakozást szerveztek Bahreiben a hétszeres NASCAR Cup bajnok Jimmie Johnsonnal. Alonso gyorsan ráérzett a Chevrolet sebességére, nagyon jó köröket autózva. Voltak azonban, akiket ez nem győzött meg eléggé: kedvenc kommentelőink igencsak határozottan érveltek amellett, hogy ezt a dobozt ők is tudnák körbe-körbe terelgetni az oválokon, Alonso és a NASCAR ázsióját is a padló alá söpörve – de hát a magyar ember a politikához, a történelemhez és a focihoz, meg néha más sportokhoz is mindig ért (ajánlom az illetők figyelmébe Richard Hammond, egykori Top Gear és Brainiac, jelenleg The Grand Tour egyik műsörvezetőjének első NASCAR tesztjéről készült videót). Alonso kapcsán pedig azóta sem tudjuk, hogy Le Mans-t követően (ami a 2018-19-es WEC szuperszezon zárófutama) hol fog versenyezni.
2019-et írunk immár, Daytonában pedig a sokak által kedvelt Kamui Kobayashi is csatlakozott a WTR felállásához a 24 órás futamra – mondhatnák sokan (vagy fogják is mondani évek múlva), de a valóság nem ez volt. Kobayashi is Alonsóval egyszerre lett bejelentve Wayne Taylor csapatánál, emellett többet is tesztelte a Cadillacet a futamot megelőzően. Miért is írok ismét ironikus hangvételben? A hosszú sárga zászlós szakaszokat, majd több órás pirosat is hozó futamon a japánt alig láthattuk az autóban, sőt az éjszakát átalvók egyáltalán nem láthatták vezetni Renger van der Zandét sem. Tegyük hozzá, hogy Alonso teljesítménye jogossá is tette, hogy a tervezettnél többet vezessen, azonban mindez a marketing érdekeket is szolgálta. Az Alonso-Kobayashi duó érkezése miatt ülés nélkül maradó Ryan Hunter-Reay már eleve megosztotta a nézőket (főleg Amerikában), az igazán pikáns fordulat azonban csak a futam második felében következett. Az őrült tempóban Alonso elől az első helyen menekülő Felipe Nasr kicsúszik (nagyjából előtte fél perccel dícsértem meg az F1-Zónás csapatnak a tempóját), a spanyol átveszi az első helyet, majd piros zászlóval leállítják a futamot.
Bár a 24 órást követő napokban Alonso is azt nyilatkozta, hogy már akkor le kellett volna fújják a versenyt, amikor csupán a második helyen haladt, túl magas volt a labda, hogy ne rúgjanak bele a konteókat imádók. Valószínűleg mindenki eljátszott a gondolattal, hogy vajon miért akkor lengették be a piros zálszót? Viszont sokan ezt komolyan is gondolták… A nap végére az internet teljes népét lázba hozta az eset, és ismét visszatértünk a miért Alonso az emberünk kérdéshez. Elvakultakból két csoport volt. Egyrészt, akik kedvence ismét móresre tanította az amerikai mezőnyt, agyondícsérhették, majd csendben maradhatnak az Ausztrál Nagydíjig, amikor savanyoghatnak, hogy nincs már Alonso és szidhatnak kommentekben mindenkit (természetesen kultúráltan, ja nem). Másrészről Alonso utálóinak csoportja, akik csalonzózhattak egyet, majd mentek a dolgukra. Poénkodni persze lehet, kultúráltan, hiszen Felipe Nasr is brazil, mint Nelson Piquet Jr (ez is magas labda volt, nem hagyhattam ki). Meghúzva a kritikus vonalat, segít mindez az amerikai autósportok promótálásában? A válasz pedig kettős, hiszen a megosztó vagy negatív reklám is reklám!
Mit hoz a jövő? Levonhatunk egy értelmes konklúziót?
Mielőtt a végső gondolatokban elmerülnénk, meg szeretném köszönni kollégáimnak, barátaimnak és az IndyGuide közösség tagjainak a segítséget a következtetések levonásában. Ebben a fejezetben nem csupán saját okoskodásomat olvashatjátok, hanem különböző személyek véleményét, akik eltérő időszakokban kezdték el követni az amerikai autósportokat, illetve más intenzitással nézik-követik azokat. Abban sokan egyetértünk, hogy amíg nem kap ismét televíziós közvetítést az IndyCar (az IMSA fősorozata esetében ez szinte esélytelen, a NASCAR pedig nagyon rétegszéria),
benevezhet az Indy 500-ra Hamilton, Vettel, Loeb és Valentino Rossi is, akkor sem érhető el idehaza egy nagyobb áttörés, ha nem tudják rendszeresen nézni a futamokat az emberek semmilyen csatornán.
Kelet-Európában az idősebb generáció körében, hiába van lassan mindenkinek internet hozzáférése és Facebook profilja, nem elvárható, hogy streamekre keressen, vagy alapjáraton ne a TV-ben akarja nézni az adott sporteseményt. Mindez sajnos sokszor a fiatalabb generációra is igaz, akik mégis egész nap a Youtube-on keresgélnek. Az pedig errefelé szintén nem gyakori, hogy egy fizetős alkalmazásért pénzt adjanak, ha nincs benne az alap TV/Internet csomagban. Mivel egyelőre szó sincs arról, hogy teljes szezont fusson Alonso, így az adott futamokat azért megnézik az érdekeltek és a spanyol rajongói, de nem várhatjuk el tőlük, hogy fordulónként a képernyők előtt ragadjanak egy olyan szériáért, amelyet alig ismernek. Oda pedig már egy komoly szintű érdeklődés, a motorsport szeretete szükséges, hogy felkeljünk éjjel-hajnalban egy texasi 600 mérföldes vagy sonomai szezonzáró végignézéséhez. A nagyobb csapatok, mint a Penske, Ganassi, Andretti, és a Le Mans-ban vagy máshol megforduló ismert versenyzők és bajnokok neve továbbra is azok számára fog ismerősen csengeni, akiket minimálisan érdekel is az IndyCar. Az IMSA sportautó-bajnokság hírei szinte semmilyen mértékben nincsenek jelen a hazai sajtóban (az elektronikusban sem, kivéve persze az amerikai autósportokkal foglalkozó 2-3 oldalt és a GP-Zónát 😀 ). A motorsportnak mindez egy olyan szegmense marad, amely egyfajta underground közeg, ami nem is baj feltétlenül. Jelen formájában egy családias, kellemes hangulata van, fölösleges trolloktól mentesen. Egy véleményét adó személytől szó szerint is szeretnék idézni egy frappáns gondolatot:
“Ne tegyék tönkre az én kis IndyCar-omat“!
Mindez jól érzékelteti a sorozat státuszát idehaza. Komoly negatívumok egyelőre nem tapasztalhatók, hiszen az egyszeri trollok, akik szerint Alonso “beárazza” Amerikát, átlagban a következő futamkor már hírüket sem hallatják, azt sem tudva, hogy mit néztek pár hónappal korábban.
Egy válasz