James „Jim” Clark egyszerű skót farmer fiaként nővére révén került kapcsolatba az autóversenyzéssel, aki feleségül ment egy helyi pilótához. Nem sokkal 17. születésnapja után egy környékbeli csapat tulajdonosa tanácsára nevezett be egy vezetési tesztre, amelyet meg is nyert. A többi már történelem…
James Clark Jr. skót földműves családba született a Fife megyei Kilmany-ben, 1936. március 4-én. Fiatalkorát a gyakori iskolaváltások jellemezték, majd miután rájött, mi érdekli, rali- és hegyiversenyeken kezdett versenyezni saját Sunbeam-Talbot-jával. 1958-ban egyik barátja, Ian Scott-Watson kölcsönadta neki Sunbeam Mk3-asát. A következő évben Scott-Watson már egy Porschét bízott rá, amellyel Jim elért néhány jó helyezést. Ekkor nyerte el a címsorokban említett Jock McBain bizalmát, aki adott neki egy Jaguart. 1958-ban Clark húsz versenyből tizenkettőt megnyert, ami felkeltette Colin Chapman érdeklődését.
A Lotus csapatfőnöke meghívta Jimet, hogy próbálja ki Forma 2-es versenygépét. Már elsőre jobb időket ment, mint a csapat első számú versenyzője, Graham Hill, azonban a teszt vége felé közeledve Jim autójáról leszakadt az egyik kerék, ami után megesküdött, hogy soha többé nem vezet open-wheel versenyautót. Az autóversenyzés iránti vonzalma azonban nem hagyta nyugodni, így 1959-ben megegyezett Reg Parnell-lel, hogy egy Aston Martint hajtson a Forma 1-ben. Az új jármű azonban késve érkezett, így Clark 1960-ban egy Lotus volánja mögött indult először a királykategóriában. Mindez Hollandiában történt, ahol egy erőátviteli hiba miatt kiállni kényszerült, ezután Belgiumban viszont már pontot szerzett. Ezzel fel is keltette több csapat érdeklődését, első igazi szezonja mindazonáltal 1961 volt. Ezekben az években teljesítette három le mans-i 24 órását is, amelyen 1959-ben 2. helyezést szerzett saját kategóriájában, egy évvel később pedig az abszolút bronzérmet csípte el.
A világbajnokságot a szó szoros értelmében monopolizálták a Ferrari pilótái, Clark ennek ellenére képes volt a figyelem középpontjába kerülni. Pau-ban megnyert egy világbajnokságon kívüli versenyt, a vébén azonban csak két dobogót szerzett. Idényét mindazonáltal a tragikus monzai baleset beárnyékolta. Jim megpróbált ellenállni a Ferrari nagy erejének, de a Parabolica-kanyar felé közeledve összeakadt Wolfgang von Trips vörös autójával. Végeláthatatlan ütközési sorozat után Jim sértetlenül szállt ki a Lotusból, a német pilóta azonban belehalt az ütközésbe, autójának szétrepülő darabjai pedig tucatnyi nézőt is magukkal ragadtak a halálba. Mindez nagyon kemény pofon volt Jim számára, aki 1962-ben csak azután állt újra rajthoz, miután a hivatalos vizsgálat felmentette a felelősség alól és tragikus véletlennek nyilvánította a monzai eseményeket.
A traumát átvészelve 1962-ben eljött Clark ideje. A csapat bemutatta a Lotus 25-öt, a történelem első egytörzsű vázra épített versenyautóját, melynek volánja mögött a „Smooth Operator” igencsak komoly erő lett. Spa-Francorchamps-ban megszerezte első győzelmét, melyet az aintree-i és watkins gleni diadal követett. A szezon utolsó futamán a skót versenyző – akit a járművével való tökéletes összhang okán „Jim 25”-nek keresztelt el a sajtó – a futam utolsó harmadáig vezetett, de aztán motorja szürke füstöt eregetve felmondta a szolgálatot. A bajnok Graham Hill lett, Colin Chapman kedvence pedig végtelenül csalódott autójában, de a következő évben már elkezdődhetett a Jim Clark-legenda.
1963-ban ugyanis a Clark-Lotus kettősnek nem volt ellenfele. A skót pilóta győzött Belgiumban, Hollandiában, Franciaországban, Angliában, Olaszországban, Mexikóban és Dél-Afrikában, ezzel felállította az egy szezonon belül aratott legtöbb győzelem rekordját, melyet 1988-ban tudott megdönteni Ayrton Senna. Mindemellett az idény versenyköreinek 71 és fél százalékát az élen töltötte, ami a mai napig rekord, ugyanakkor a megszerezhető pontok tekintetében is 100%-os aránnyal zárt, ezt a rekordot Alberto Ascarival megosztva tartja. Vezetési stílusa a múlt nagyjaira emlékeztetett: éppúgy vezetett, mint korábban Ascari vagy Fangio, azaz szeretett az első helyről rajtolni és az első körökben óriási előnyre szert tenni, majd a verseny utolsó szakaszában a technikát kímélve tulajdonképpen becsorogni a célba. Sokoldalúságát bizonyította azzal, hogy az elsöprő világbajnoki cím mellett ebben az évben megnyert öt bajnokságon kívüli- és az USAC milwaukee-i versenyét is, az Indy 500-on pedig másodikként zárt.
1964-ben megismételhette volna címét, azonban az a Lotus, amely eddig oly hűséges társa volt, túl sokszor hagyta cserben, így végül kénytelen volt megelégedni a harmadik hellyel. Teljesítményét jól jellemzi, hogy azt a három futamot, amelyeken célba ért, mindet megnyerte. A visszavágás végül 1965-ben jött el. Első hat futamát a szezonban megnyerte, ami csak azért nem rekord, mert a második versenyen, Monacóban nem vett részt, hogy helyette megnyerje az Indy 500-at. Mindemellett bajnok lett az angol- és a francia Forma 2-es sorozatokban, valamint győzött a bajnokságon kívüli Szicíliai Nagydíjon és az elsőként megrendezett Sunday Mirror Trophy-n is.
Az 1966-os szabálymódosításokhoz a Lotus nem jól alkalmazkodott. A számtalanszor megálló Climax-motorokat év végére a BRM erőforrásaira cserélték, amivel Jim megnyerte az Amerikai Nagydíjat, harmadik világbajnoki címéről szőtt álmait azonban 1967-re kellett halasztania, amikor debütált a vadonatúj, Ford-motorral szerelt Lotus 49-es. Jim négyszer nyert, a bajnokságot azonban elbukta Denny Hulme-mal szemben. Az új erőforrás fejlesztése viszont töretlenül zajlott, így az 1968-as szezonnak a Lotus vágott neki a legnagyobb esélyekkel.
Az 1967-es szezon izgalmasan alakult, de Denny Hulme végül elcsípte a vb-címet Jim orra elől.
Ennek megfelelően könnyed győzelemmel kezdett Dél-Afrikában, ezt követően azonban Colin Chapman és a szponzorok kérésére elindult a kísérő jellegű, hockenheimi Forma 2-es versenyen. A sors viszont mást rendelt neki: a verseny ötödik körében lefutott az aszfaltról és a pályát szegélyező fák közé vágódott. Nyak- és koponyatörést szenvedett, a kórházba szállítás közben életét vesztette. Balesetének körülményei máig sem ismertek pontosan, a legelfogadottabb elmélet szerint defektet kapott. Halála megrázta az egész Forma 1-et, temetésére a világ minden pontjáról érkeztek emberek. Ironikus módon a helyére szerződtetett Mike Spence alig egy hónappal később, az Indy500 edzésén ugyancsak halálos balesetet szenvedett.
A hétköznapi életben egyébként szerény Jim már aznap hőssé változott, amint először ült versenyautó volánja mögé. Ha az autósport ismerői minden idők legnagyobb pilótáiról beszélnek, Ayrton Senna és Michael Schumacher mellett bizonyosan az ő neve is előkerül. Halála után szülőházában múzeumot alakítottak ki – amelyet a mai napig rajongók ezrei keresnek fel –, szülőfalujában pedig szobor őrzi emlékét. Nyugodjék békében!
Forma 1-es pályafutása során Jim Clark 9 idény során összesen 72 versenyen indult el, ezekből 25-öt nyert meg és további 7 dobogós helyezést szerzett. 33-szor rajtolhatott a pole-pozícióból és 28-szor futotta meg a verseny leggyorsabb körét. Összesen 274 pontot gyűjtött és kettő világbajnoki címet szerzett.
