Portré: Sir Jackie Stewart

Legendás autóversenyzők életrajza lenyűgöző fényképek társaságában - 12. rész, Sir Jackie Stewart

Azt mondják a szakértők, hogy John Young Stewarttal váltotta fel a profizmus a szenvedélyt az autósportok csúcskategóriájában. Talán mert skót volt, talán mert jobban vigyázott a pénzére és talán azért, mert sok barátját veszítette el a versenypályákon. A professzionalizmus ugyanis nála azt jelentette, hogy a pilóták közül elsőként ő volt az, aki mindenki másnál többet tett a versenypályák és maguk a versenyzők biztonságáért.

Testvére, Jimmy hét évvel idősebb és mérsékelt autóversenyzői múltra tekinthet vissza. Az ötvenes évek elején nagyhírű hosszú távú versenyeken vett részt, 1953-ban pedig egy privát Cooperrel még a Forma 1-es Brit Nagydíjon is rajthoz állt. Versenyzői karrierjének, egyúttal öccse autóversenyzés iránti érdeklődésének az 1954-es Le Mans-i 24 órás versenyen elszenvedett balesete vetett véget. Jackie ehelyett érdekes sportágat választott magának: agyaggalamb-lövészetben lett többszörös országos bajnok, azonban az olimpiai válogatón sikertelenül szerepelt.

1961-ben a család jóbarátja, Rarry Filer kölcsön-járművével részt vett néhány helyi autóversenyen és rögtön megmutatta, ért hozzá. 1963-ban döntött véglegesen a versenyautók mellett. Ekkoriban vette feleségül gyerekkori szerelmét, a fiatal és bájos Helen McGregort, majd egy skót versenyistálló tulajdonában lévő Cooperrel megnyert tíz versenyt. Egyiken jelen volt az F3-as csapattulajdonos és híres tehetségkutató hírében álló Ken Tyrrell is, aki azonnal meglátta Jackie-ben a bajnokot. Szerződtetését vastagon meghálálta, az ifjú skót ugyanis megnyerte a Formula 3-at, méghozzá úgy, hogy minden futamon győzött, amelyen elindult, beleértve Monacót is. Mindennek fejében a BRM szerződéssel kínálta az 1965-ös szezonra a Forma 1-be.

Csapattársától, az 1962-es világbajnok Graham Hilltől sem ijedt meg, már a kezdettől fogva az élmezőnyben autózott. Első hat futamán négy dobogós helyezést szerzett, mígnem Monzában győzni tudott a P261-essel, aminek egy év végi harmadik hely lett a jutalma összetettben. Mindemellett megnyerte a Silverstone-ban megrendezett International Trophy-t, valamint egy Rover-BRM-mel Le Mans-ban is rajthoz álltak Hill-lel, a páros kategóriájában 2. helyet szerzett a legendás versenyen.

Egyértelműen kevesebb szerencsét hozott az 1966-os idény. Noha Óceániában megnyerte a Tasman Seriest és a Forma 1-ben is győzelemmel kezdett kedvenc helyszínén, Monacóban, ezt követően viszont Spa-Francorchamps-ban súlyos balesetet szenvedett, ami mély nyomot hagyott a pályafutásában. Miután leszaladt a pályáról, az autó foglya maradt, miközben ruhája átitatódott benzinnel. Talán csak az isteni beavatkozásoknak köszönhette, hogy nem pattant ki egyetlen szikra sem, mire csapattársai, Hill és Bob Bondurant kihúzták az autóból.

„25 percen keresztül ültem az autóban csapdába esve, mozgásképtelenül. Graham és Bob szedték le a kormányrudat egy csavarkulcsot felhasználva, amit az egyik szurkolótól kaptak kölcsön, így tudtak kihúzni a roncsból. Sehol nem volt egyetlen orvos sem, nem tudtak hová tenni, jobb híján egy furgon hátuljába fektettek. Aztán valahonnan előkerült egy mentőautó, ami elvitt a pálya elsősegély-nyújtó központjába, nem messze az irányítótoronytól. Egy hordágyra tettek, a földre, körülvéve cigarettacsikkekkel. Rendőrségi kísérettel szállítottak a liége-i kórházba, azonban a rendőrök lehagyták a mentőautót, a sofőr pedig nem tudta az utat. Mint később kiderült, nem sérültem meg komolyabban, a mentősök azonban nem tudták ezt, azt hitték, eltört a gerincem. Rájöttem, hogy ez volt a legjobb végkimenetel, ami egy ilyen baleset után lehetséges, azonban volt jónéhány rossz dolog is: a versenypálya, az autók, az orvosi ellátás, a tűzoltás és a vészbeavatkozó személyzet sem állt a helyzet magaslatán. Fű volt a pálya mellett, ami egyáltalán nem lassította az irányíthatatlan autókat, amögött pedig fák voltak. A mai fiatalok egyszerűen fel sem tudnák fogni, mi volt akkoriban. Nevetséges!”

mesélte néhány évtizeddel később balesetéről.

1966 monaco
Korabeli fedélzeti kamera – Jackie Stewart az 1966-os Monacói Nagydíjon.

Stewart innentől kezdve a Forma-1 biztonságának fő szószólója lett. Brands Hatchben tért vissza, azonban az új, háromezer köbcentis, tizenhat hengeres motorral felszerelt BRM túl nehéz és megbízhatatlan volt, a következő tizenhét futamon tizenháromszor kiesett, így 1967 végén ismét elfogadta Ken Tyrrell ajánlatát, aki időközben vásárolt néhány Matra-Fordot. Első idényében a kék versenyautókkal három futamot nyert, aminek összetett 2. hely lett a jutalma Hill mögött, aki időközben átigazolt a Lotushoz. Stewart eközben 1966-ban az Indy 500-on is elindult, sőt újoncként a győzelemtől sem járt messze, azonban egy olajnyomás probléma miatt végül csak 6. lett, a Rothmans 12 Hours névre hallgató ausztráliai sportautóversenyt ellenben megnyerte egy Ferrarival.

1969-ben még jobbra fordult a sora, megkezdődhetett az a korszak, amit akkoriban csak Stewart-érának neveztek. A skót az első nyolc futamból hatot megnyert, amivel viszonylag hamar bebiztosította világbajnoki címét, legközelebbi üldözője, Jacky Ickx is bottal üthette a nyomát. A mai napig ő az egyetlen versenyző, aki egy idény minden egyes futamán állt vezető helyen. 1970-ben a csapat jelentős átalakuláson esett át, a Matra International jogutódjaként megszületett a Tyrrell Racing Organisation, az újdonsült istálló pedig eleinte néhány March 701-essel állt rajthoz. Első, átmeneti idényében négy pole-pozíciót és egy futamgyőzelmet szerzett.

Tyrrell első saját alkotása, a 001-es modell 1970 végén debütált, de Stewart egyszer sem tudott vele célba érni, majd 1971 elején egy dél-afrikai 2. helyet követően bemutatkozott a forradalmian új 003. Noha papíron Jacky Ickx, Clay Regazzoni és Mario Andretti is erősebbnek ígérkezett, azonban Stewart tehetsége legjavát felhasználva a maximumtól is többet kihozott a lóerőkben szűkölködő Tyrrell-Fordból, szemben a jóval erősebb, ám kevésbé megbízható Ferrarikkal. Az idény során hatszor nyert és 62 pontot szerzett, szemben a második helyezett Ronnie Peterson 33-jával, amivel másodszor is világbajnok lett. Ekkoriban már a fiatal francia pilóta, az ígéretes François Cevert vezetett mellette, akire Stewart amellett, hogy a csapattársa volt, a mentoráltjaként és jó barátjaként tekintett. Világbajnoki címéért azonban jelentős árat fizetett, az évad folyamán ugyanis közel kétszázszor kelt át az Atlanti-óceánon különböző média- és egyéb kötelezettségei miatt, az ezzel járó stressz okán pedig egy rövid ideig mononukleózisban [hétköznapi nyelven csókbetegség, herpeszvírus okozta fertőzés, amely idegrendszeri gyengüléssel, magas lázzal, kiütésekkel jár – a szerk.] szenvedett.

1972-ben gyomorfekélye miatt kénytelen volt kihagyni a Belga Nagydíjat (és mclarenes CanAm-projektjét is fel kellett függesztenie), így hiába győzött Buenos Airesben, Clermont-Ferrand-ban, Mosportban és Watkins Glenben, ezúttal ez kevés volt a címhez, amelyet Emerson Fittipaldi hódított el a Lotusszal. Ebben az évben túraautókkal is kipróbálta magát, az Európa-bajnokság keretein belül megrendezett paul ricard-i hat órás versenyen 2. helyezést ért el egy Ford Caprival.

Egy évvel később továbbra is Cevert-rel az oldalán készült az újabb diadalra. A Tyrrell bemutatta az előző évi modell továbbfejlesztett változatát, a 006-ost, azonban a McLaren is előállt az M23-assal, a Lotus pedig a 72E-t dobta harcba. Noha ismét nem a Tyrrell volt a legerősebb technika, a visszavonulását év elején bejelentő Stewart győzött Dél-Afrikában, Belgiumban, Monacóban, Hollandiában és Németországban, az Olasz Nagydíjon elért 4. helyével pedig bebiztosította világbajnoki címét. A Holland Nagydíjon elért győzelme a 26. volt a Forma 1-ben, amivel 1987-ig rekorderré vált.

Pályafutása és élete azonban az évadzáró watkins gleni hétvégén éles fordulatot vett. Csapattársa és mentoráltja, az utódjának kikiáltott Cevert épp Ronnie Petersonnal harcolt a pole-pozícióért, amikor az emelkedős, beláthatatlan Esses-kanyarkombinációban autóját megdobta egy bukkanó és belefúródott a falba. A 29 éves pilóta szörnyethalt.

„A pályabírók egyszerűen ott hagyták őt, mert egyértelmű volt, hogy halott” – mondta később Stewart, aki a balesetet követően azonnal elhagyta a helyszínt, visszalépett a másnapi versenytől és megfogadta, hogy soha többé nem versenyez. Ezt olyannyira betartotta, hogy amikor 1984-ben az új Nürburgring megnyitása alkalmából meghívták az összes, még életben lévő világbajnokot egy széria Mercedesekkel lebonyolítandó gálaversenyre, Stewart fogadalmára hivatkozva visszautasította a felkérést. Helyette egy Ayrton Senna nevű újoncot hívtak be, aki mindenki elképedésére megnyerte a futamot…

Ahogyan fentebb már említettem, Stewart már pályafutása során is a biztonság fő képviselője volt, ezen tevékenysége visszavonulása után még erőteljesebbé vált. Kis híján halálos spái balesetét követően például felfogadott egy magánorvost, aki minden egyes futamára elkísérte, valamint szintén a spái esetből tanulva, egy csavarkulcsot ragasztott autói kormányoszlopára, arra az esetre, ha újból szükség lenne rá. Louis Stanley-vel, a BRM csapatfőnökével gyakorlott elsősegély-nyújtó személyzetért és biztonságosabb, energiaelnyelő gumifalakért kampányolt. Elválasztó falakat építtetett a célegyenes és a boxutca közé. Kötelezővé tette a biztonságiöv-használatot és a teljes fejet betakaró bukósisakok viselését. A pályák modernizálására ösztönözte a szervezőket, ennek érdekében több helyszínen is bojkottot szervezett.

„Valószínűleg sokkal népszerűbb lennék, ha mindig azt mondtam volna, amit az emberek hallani akarnak. Ekkor viszont halott lennék, de kétségkívül sokkal népszerűbb”

– mondta később törekvéseiről.

1978 monaco
1978 Monacói Nagydíj, bemutatókör egy Tyrrell-lel.

Visszavonulását követően kommentátorként tevékenykedett különböző amerikai, kanadai és ausztrál tévéknél, mígnem 1997-ben betársult a fia, Paul által alapított versenyistállóba. A Stewart Grand Prix 1999-ig működött, ekkor érték el legkomolyabb sikerüket, amikor Johnny Herbert megnyerte az Európa Nagydíjat. Stewart ezt követően a Skót Királyi Bank sportügyi tanácsadója lett, manapság pedig a Heineken ittasvezetés-ellenes reklámfilmjeiben szerepel. Isten éltesse sokáig!

A Stewart Grand Prix történetéről >>> részletesen olvashattok Retro rovatunkban <<<

európa 1999 dobogó
Az 1999-es Európa Nagydíj dobogója: középen a csapatfőnök, Jackie Stewart, oldalán pedig versenyzői, Johnny Herbert és Rubens Barrichello.

Forma 1-es pályafutása során Jackie Stewart 9 idény során összesen 99 versenyen indult el, ezekből 27-et nyert meg és további 16 dobogós helyezést szerzett. 17-szer rajtolhatott a pole-pozícióból és 15-ször futotta meg a verseny leggyorsabb körét. Összesen 360 pontot gyűjtött és három világbajnoki címet szerzett.

címlapkép: Jonny White / Alamy Stock Photo, a többi kép forrása: Reddit
felhasznált források:
Paolo D’Alessio – Sztárpilóták (Alexandra Kiadó, 2005)
Bruce Jones – A Forma-1 enciklopédiája (Ventus Libro Kiadó, 2005)
A Forma-1 krónikája (Springer Tudományos Kiadó, 2008)
az angol nyelvű Wikipédia cikkjei
Facebook | Messenger
Twitter
Reddit
WhatsApp
Email

Kapcsolódó írásaink

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.