Amikor Argentína sportlegendáiról beszélünk, Diego Maradona vagy Carlos Monzón neve mellett minden bizonnyal Juan-Manuel Fangióé is előkerül. Az olasz emigráns szülők gyermeke 1947-ben érkezett Európába szülőhazájából, ekkor már 36 éves volt és láthatóan nem rendelkezett az autóversenyzők szokásos fizikumával. Mégis megnyerte futamainak közel felét, és egy olyan rekordot állított fel, ami majdnem fél évszázadon át fennmaradt.
1927-ben, miután megszakította tanulmányait, felvették inasnak egy kicsiny autószerelő műhelybe a Buenos Airestől 400 km-re lévő Balcarce poros kisvárosában, ahol mellesleg született. Komolyan érdeklődött az autók és a versenyzők iránt, első futamán egy Ford T-modellel vett részt 1934-ben, melyet egy barátjától kapott kölcsön. Első győzelmére 1940-ig kellett várnia, amikor egy Chevrolet-vel megnyerte a Gran Prémio del Nortét. Noha többnyire csak kisebb versenyeken indult, győzelmeivel egyfajta népszerűségre tett szert Argentínában.
Első kiemelkedő jelentőségű versenye az 1947-es Temporada volt, olyan első osztályú pilóták ellen, mint Luigi Villoresi, vagy Achille Varzi. Fangio, noha nem nyert, innentől jelentősebb versenyzőnek számított. 1948-ban az argentin kormány egy Maseratit bízott rá, hogy azzal versenyezzen a Temporadán és még néhány európai versenyen. Eleinte nem volt túl sikeres, de lehetősége adódott megmérkőzni a kor legjobb versenyzői és legjobb autói ellen. Első jelentősebb sikerét 1949-ben érte el, amikor Alberto Ascarit legyőzve megnyerte a Mar de Plata Nagydíjat. Szintén a Maseratival aratott diadalt San Remo, Pau és Perpignan pályáin, Marseille-ben pedig egy Gordini volánja mögött szakította át elsőként a célszalagot. Mindezen felül egy gazdag honfitársa magántulajdonában lévő Ferrarival Monzában is győzni tudott.
Pályafutása legsikeresebb évén volt túl, amikor elérkezett az igazi beavatás: a világbajnokság. Fangio az Alfa Romeo volánja mögött győzött Monacóban, Belgiumban és Franciaországban, és egészen az Olasz Nagydíjig a vb-címért hajtott, ekkor azonban váltóhiba miatt fel kellett adnia a küzdelmet. 1951-ben aztán az Alberto Ascarival folytatott kemény párharcból már ő került ki győztesen, diadalmaskodva Svájcban, Franciaországban és Spanyolországban. Két, relatíve sikertelenebb év következett.
Miután az Alfa Romeo 1951 végén kiszállt, Fangio elfogadta a BRM ajánlatát. A brit autó azonban csak késve készült el és nem is bizonyult sikeresnek, az Olasz Nagydíjra ezért egy Maseratival nevezett be. A Lesmo-kanyar előtt azonban elveszítette az uralmát autója fölött és szerencsétlenül kisodródott a pályáról. A balesetben megsérült a nyakcsigolyája, ami miatt hosszú pihenőre kényszerült. 1953-ban tért vissza, amikor három második hellyel és egy monzai győzelemmel (a Ferrari nagy bánatára) másodikként végzett összetettben.
Tényleges diadalmenetének kezdete az 1953-as Carrera Panamericana sportautóverseny volt, melyet egy Lancia D24 volánja mögött nyert meg. 1954 elején, miközben a forradalmian új Mercedes W196-ost várta, egy öreg Maserati volánja mögött megnyerte az Argentin- és a Belga Nagydíjakat, a német gép pedig a Francia Nagydíjra készült el. Innentől fogva megállíthatatlannak bizonyult: győzött itt, aztán Németországban, Svájcban és Olaszországban is, ezzel karrierje során másodszor is világbajnok lett.
1955-ben ugyanez a tendencia folytatódott: Fangiónak és a Mercedesnek nem volt ellenfele a pályán. Noha Monacóban kiesett, Aintree-ben pedig Stirling Moss legyőzte, Fangio a dobogó tetején állt Argentínában, Belgiumban, Hollandiában és Olaszországban is. A csapat fölénye nyomasztó volt, azonban a Le Mans-i katasztrófában (melyben a Mercedes versenyzője, Pierre Levegh és még nagyjából 80 néző hunyt el) elhunyt áldozatok emlékére az idény végeztével kivonultak a Forma 1-ből.
Mindebből Enzo Ferrari profitált, aki leszerződtette csapatába Fangiót és rábízta a Lanciától megörökölt D50-est, mellyel a Maestro győzött Argentínában, Nagy-Britanniában és Németországban. A szezonzáró Olasz Nagydíjon azonban műszaki hiba miatt kiállt, így csapattársának Peter Collinsnak nyílt lehetősége megnyerni a világbajnokságot. A brit azonban a Forma-1 történetében egyedülálló lovagiasságról tanúbizonyságot téve egyszerűen átengedte autóját Fangiónak (akkoriban még engedélyezettek voltak a csapaton belüli autócserék, ekkor az érintett versenyzők fele-fele arányban részesültek a megszerzett pontokból), aki így negyedszer is megnyerte az év végi értékelést.
Utolsó teljes F1-es szezonját 1957-ben, 46 évesen teljesítette. Erre az évre elhagyta a Ferrarit és átigazolt, vagyis tulajdonképpen visszatért a Maseratihoz, argentin, monacói, franciaországi és németországi győzelmeivel pedig kivívta ötödik világbajnoki címét. Ami az 1958-as, világbajnokságon kívüli Kubai Nagydíj előtt történt vele, egészen megdöbbentő. Történt ugyanis, hogy a helyi kommunista politikus, Fidel Castro gerillái a verseny előtti estén megjelentek Fangio szállodai szobája előtt, betuszkolták egy autóba és magukkal vitték egy hegyvidéki bázisra. Az eset azonnali riadalmat váltott ki, amivel Castróék elérték céljukat, hiszen Fangio elrablása tulajdonképpen Fulgencio Batista diktatúrája ellen irányult. A világbajnoknak fogva tartása alatt haja szála sem görbült: tévét vittek a szobájába, megvendégelték és jól is bántak vele, majd a verseny után – melyen egyébként egy tömegkarambol miatt hatan vesztették életüket és többtucatnyian megsérültek – átadták az argentin követségnek. Az incidens nem befolyásolta az amúgy is visszavonulni készülő Fangio karrierjét, és néhány, Maseratival letudott sikertelen futam után végleg abba is hagyta.
Visszavonulása után is nagy tiszteletnek örvendett hazájában és a mindenkori versenypilóták körében. Ő az egyetlen versenyző, aki négy különböző konstruktőrrel is világbajnok tudott lenni, 46 évével alighanem örökké a legidősebb világbajnok marad, győzelem-futam aránya szintén a legjobbak közé emeli. Bajnoki címeinek számát közel fél évszázaddal később tudta túlszárnyalni Michael Schumacher. Emlékét a világ számos versenypályáján – köztük Monacóban, Barcelonában, a Nürburgringen és Monzában is – szobor őrzi. A Pagani és a Maserati autót-, a Repsol üzemanyagot nevezett el róla, valamint szülővárosában múzeumot is nyitottak tiszteletére. 1995-ben veseelégtelenség és tüdőgyulladás következtében hunyt el buenos airesi otthonában.
Napjainkban az újratemetéséről szóló hírek szolgáltattak beszédtémát. Fangio sohasem házasodott meg, azonban az ötvenes években hosszú kapcsolata volt egy Andrea Berruet nevű nővel, aki ekkortájt adott életet egy Oscar Espinosa nevű gyermeknek. Őt 2000-ben ismerték el Fangio törvénytelen fiaként, azonban ebbe nem nyugodott bele. A bírósághoz fordult a hivatalos bizonyítás reményében, ennek részeként 2015 júliusában a Maestro holttestét kiásták, majd a szükséges DNS-minták levétele után újratemették. Az eredmények alapján decemberben Espinosát hivatalosan is elismerték, mint Fangio fia, majd néhány hónappal később egy Ruben Vázquez nevű férfit is.
Fangio kétségkívül a Forma-1 legeredményesebb pilótái közé tartozik. Híressé tette, hogy képes volt a legkisebb sebességgel is futamokat nyerni, noha idősebb volt riválisainál. Egyedül Stirling Moss tudta megszorongatni. Nyugodjék békében!
Forma 1-es pályafutása során Juan-Manuel Fangio 9 idény során összesen 51 versenyen indult el, ezekből 24-et nyert meg és további 11 dobogós helyezést szerzett. 29-szer rajtolhatott a pole-pozícióból és 23-szor futotta meg a verseny leggyorsabb körét. Összesen 277,64 (277 és fél, és egy heted) pontot gyűjtött és öt világbajnoki címet szerzett.
