Új-Zéland egyetlen világbajnoka, Denny Hulme, egy nagydarab és goromba ember szerelőből lett versenyző. Alighanem mindenki arról emlékszik rá, hogy Brabhamjének volánjánál 1967-ben legyőzte Jim Clarkot, noha csak két győzelmet aratott, miközben vetélytársa négyet. A következő évben pedig Bruce McLaren mellett ő volt a másik főszereplője a narancsszínű autókban testet öntött Kiwi álomnak…
Denis “Denny” Hulme 1936. június 18-án született az új-zélandi Motuekában. Édesapja, Clive Hulme mesterlövészként szolgált a második világháborúban, otthon pedig dohánytermesztésből élt. A kis Denis itt ismerkedett meg először az autókkal, hat évesen már képes volt önállóan vezetni a farmon szolgálatot teljesítő kamiont. Az iskolát hamar otthagyta és munkát vállalt egy garázsban, a megtakarított pénzéből pedig vásárolt magának egy MG-t és hegyiversenyeken kezdett indulni. Kezdeti sikerei után hamarosan már egy Formula 2-es Cooperrel versenyzett, majd nem sokkal később honfitársával, George Lawtonnal együtt lehetősége nyílt Európába utazni.
Itt eleinte a Formula-Junior sorozatban indult, 1960-ban meg is nyerte a Pescarai Nagydíjat, odahaza azonban az újságok még csak meg sem említették sikerét, ugyanis mindenki Bruce McLarennel volt elfoglalva. 1960-ban szép sikereket ért el a Formula 2-ben is, az év azonban tragédiával zárult: Lawton egy dániai versenyen súlyos balesetet szenvedett és Denny karjai között hunyt el. Denny ennek ellenére folytatta a versenyzést és 1961-ben megnyerte a New Zealand Gold Star Championshipet. Ugyanebben az évben egy kicsiny Abarth 850-essel le mans-i kategóriagyőzelmet is szerzett. Sikereit látván Ken Tyrrell meghívta Formula 2-es csapatába, emellett pedig szerelőként állást kapott Jack Brabham műhelyében. Ezzel kezdődött meg igazából Denny versenyzői karrierje.
Denny 1962-ben főként Tyrrell autóival versenyzett, valamint Brabham meghívására is részt vett különböző együléses- és sportautó futamokon. 1963-ban hét versenyt nyert meg a nemzetközi Formula-Junior sorozatban, majd a következő évben a Formula 2-ben dominált. 1964-ben Brabhammel egy-kettőben végeztek az újonnan megalakult Trophées de France sorozatban, sikerüket 1966-ban is megismételték. Ezekben az években elszórtan részt vett bajnokságon kívüli Forma 1-es nagydíjakon is, 1965-ben pedig a világbajnokságon is elérkezett a debütálás. Még ebben az évben megszerezte első pontjait is, a Francia Nagydíjon 4. lett.
Denny az 1965-ös Német Nagydíj előtt [fotó: Lothar Spurzem]
1966-ban Dan Gurney távozása után teljes szezont futhatott a Brabhamnél a Forma 1-ben. A bizalmat négy dobogós helyezéssel és egy összetett 4. hellyel hálálta meg, miközben a főnök, Jack világbajnok lett.
Denny ebben az évben indult másodszor Le Mans-ban, ezúttal már Carroll Shelby Ford GT40-esével, Ken Miles váltótársaként. A páros magabiztosan haladt a győzelem felé, azonban Miles az utolsó körben felsőbb utasításra lelassított és bevárta a 2. helyen haladó márkatárs gépet, melyben a verseny során Bruce McLaren és Chris Amon ült. A terv az volt, hogy a két autó – kiegészülve a több körös hátrányban a 3. helyen haladó harmadik géppel – egyszerre haladjon át a célvonalon, ezzel demonstrálva erejüket az előző éveket uraló Ferrari előtt. Így is lett, Miles és McLaren holtversenyben értek be, azonban miután a rajtrácson a McLaren–Amon autó hátrébb helyezkedett el, ezért technikailag nagyobb távot tettek meg a 24 óra során, így őket hirdették ki győztesnek (noha a célvonalon a Hulme–Miles-féle gép haladt át elsőként, bár ezzel kapcsolatban vannak ellentmondások).
Az eset jókora botrányt kavart, mindkét autó pilótáit, sőt magát a Fordot és a versenyt szervező ACO-t is összeesküvéssel vádolták, de lényeg a lényeg, hogy Denny elveszített egy biztosnak tűnő le mans-i diadalt. A leintés rejtélyes körülményeiről >> ebben << a cikkben olvashattok részletesen, illetve a tavaly bemutatott „Az aszfalt királyai” c. James Mangold film is ezzel a versennyel foglalkozik. Denny-t a filmben Ben Collins alakította.
Az a bizonyos rejtélyes le mans-i befutó… A képen balra, a fekete autóban Bruce McLaren, mellette Ken Miles, mögöttük a lekörözött Ronnie Bucknum – Dick Hutcherson páros gépe. [a kép eredeti szerzője ismeretlen]
1967-re a Brabham komoly kihívóra akadt a Lotus személyében, miután a V8-as Repco motorral szerelt gépek megbízhatóak és stabilak voltak ugyan, de már nem a leggyorsabbak. A tragikus, Lorenzo Bandini halálával végződő Monacói Nagydíjon Denny megszerezte első futamgyőzelmét, majd néhány hónappal később újra nyert a Nürburgringen. Több versenyen nem győzött ugyan, de még hatszor állt dobogón, aminek köszönhetően főnökét legyőzve világbajnok lett! Ugyanebben az évben három futamgyőzelemmel 2. lett a tengrentúli Can-Am sorozatban csapattársa, Bruce McLaren mögött, amelyen felbuzdulva úgy döntött, a Forma 1-ben is átigazol a McLaren istállóhoz.
Első versenyén, Dél-Afrikában rögtön 5. lett, majd Spanyolországban a 2. helyen ért célba, Silverstone-ban pedig megnyerte a világbajnokságon kívüli International Trophy-t. Az egyre csak fejlődő autóval Denny a szezon hátralévő részében további két győzelmet aratott (Olaszország, Kanada), a mexikói szezonzárón azonban a felfüggesztés hibája miatt kiesett, így nem tudta megvédeni címét. Cserébe bajnok lett a Can-Am-ban, megnyerve a versenyek felét!
Denny első mclarenes évében kis híján megvédte bajnoki címét, esélyei a mexikói szezonzárón vesztek csak el. [kép forrása: Reddit]
Az 1969-es szezon nem hozott sok szerencsét az átdolgozott McLaren M7A-val. Dél-Afrikában 3. hellyel kezdett, ezt követően viszont kiesések és közepes eredmények sora következett, mígnem a mexikói szezonzárón győzelmet aratott. Mindez az összetett 6. helyéhez volt elegendő, a Can-Am-ban pedig 2. lett McLaren mögött, öt győzelemmel. Ez a tendencia 1970-ben sem változott: McLaren egy goodwoodi teszten halálos balesetet szenvedett, és ha ez nem lenne elég, az Indy 500 edzésén maga Denny is súlyosan megégett. Ennek ellenére úgy érezte, tartozik barátjának annyival, hogy folytatja a versenyzést, és végül négy dobogóval az összetett 4. helyén zárta a szezont, a Can-Am-ban pedig öt győzelemmel másodszor is elhódította a bajnoki trófeát. Ígéretesen indult 1971 az új M19A-val: a Dél-afrikai Nagydíjon Denny fölényesen vezetett, azonban a felfüggesztés hibája miatt végül csak 6. lett. A csapat ezt követően összezuhant, Denny egész évben nem jutott dobogóra és csak 13. lett összetettben, míg a Can-Am-ban ezúttal a 2. helyen végzett Peter Revson mögött.
Jelentősebb változás 1972-ben következett be, amikor Revson a Forma 1-ben is Denny csapattársa lett, a csapat pedig a Yardley révén új főszponzort kapott. Az argentin szezonnyitón Denny egy szép 2. hellyel nyitott, majd a második futamon, Dél-Afrikában – egyik kedvenc helyszínén – nyerni tudott. Ezt követően Belgiumban 3. lett, majd a szezon utolsó négy futamán folyamatosan dobogós volt, ezzel pedig az összetett 3. helyére ért oda. Mindemellett az Oulton Parkban megnyerte a világbajnokságon kívüli International Gold Cupot. Ebben az évben újra 2. lett a Can-Am-ban, de ekkor már véget ért a McLarenek uralma és a Penske vette át a stafétát a sorozatban. 1973-ban nagy szerencsével győzött Svédországban, valamint Dél-Afrikában (hol máshol?) megszerezte Forma 1-es pályafutása egyetlen pole-pozícióját, a szezont a 6. helyen zárta.
Az együtt töltött évek során egyébként Denny közeli barátságba került Revsonnal, még a Can-Am-ban is együtt versenyeztek, így érthetően érzékenyen érintette, amikor 1973 végén az amerikai pilóta átigazolt a Shadow-hoz. Ekkoriban már Denny is karrierje leszállóágában járt és a versenyautók biztonsága terén is komoly aggályai voltak, amik csak fokozódtak, amikor Revson az 1974-es Dél-afrikai Nagydíj egyik tesztjén a felfüggesztés meghibásodása miatt balesetet szenvedett és a helyszínen szörnyethalt. Ekkorra már megnyerte az Argentin Nagydíjat, a baleset után azonban bejelentette, hogy a szezon végén visszavonul és visszatér Új-Zélandra. Utolsó komolyabb eredményét Ausztriában érte el, ahol 2. lett.
1974 Brazil Nagydíj, két héttel az argentin futamgyőzelem után 12. hely Interlagosban. [kép forrása: Pinterest]
Visszavonulását követően Denny rövid időre a GPDA (Grand Prix Versenyzők Szövetsége) elnöke lett, majd hazájában kisebb túraautó-versenyeken vett részt és jól menő versenycsapatot is alapított. A nyolcvanas évek végén a Túraautó Európa-bajnokságon futott, majd különböző kamionverseny-szériákban is sikerrel teljesített. Egyik kedvenc eseménye a bathursti 1000 km-es verseny volt, melyen 1991-ben kategóriagyőzelmet szerzett egy részben gyári támogatású BMW-vel. A következő évben, ugyanezen a versenyen a szélvészgyors Conrod-egyenesben szívrohamot kapott, majd a falnak ütközött. Azonnal kórházba szállították, de már nem tudták megmenteni az életét.
Denny egy igazi gentleman volt, egy vérbeli autóversenyző, aki sohasem tudott elszakadni a sebességtől. Két bajnoki címével és 22 futamgyőzelmével ő a Can-Am valaha volt legeredményesebb versenyzője, egyben a Forma-1 történetének első és máig egyetlen új-zélandi világbajnoka. Emléke előtt tisztelegve Denny-t 1993-ban beválasztották az új-zélandi-, 1998-ban az amerikai-, 2002-ben pedig a nemzetközi Motorsport Hírességek Csarnokába. Nyugodjék békében!
[kép forrása: Reddit]
Forma 1-es pályafutása során Denny Hulme 10 szezon során összesen 112 versenyen indult el, ezekből 8-at nyert meg és további 25 dobogós helyezést szerzett. 1-szer rajtolhatott a pole-pozícióból és 9-szer futotta meg a verseny leggyorsabb körét. Összesen 248 pontot gyűjtött és egy világbajnoki címet szerzett.
