Történelmi hétvégén vagyunk túl, ugyanis 2021. április 3-4-én futotta első versenyét az új és nem csak nevében extrém versenysorozat, az Extreme E.
Bár se jós, se közvélemény-kutató nem vagyok, van egy olyan érzésem, hogy az olvasók 75-80%-ban vagy a „hogy mi?”, vagy az „oké, de lesz*rom” gondolat fogalmazódik meg a hír hallatán, s bár számomra szimpatikus a kezdeményezés, nem mondanám, hogy nem értem meg. Ugyanakkor – szerény véleményem szerint – ez nem feltétlen a sorozat számlájára írandó, inkább a nézői elvárásokéra. Nézzük csak meg, hogy hogyan is írja le magát az Extreme E: egy egyen-prototípus elektromos SUV-kból álló széria, ami a világ elszigetelt, a klímaváltozás negatív hatásainak kitett helyszínein fog versenyezni, ezzel is felhívva a figyelmet ezen régió problémáira. Lelki szemeim előtt látom az átlag motorsport fan arcát, aki politikai vagy ideológiai állástól függetlenül a leírást olvasva egyre csak vörösödik, mígnem el nem jut arra a szintre, hogy billentyűt ragad, és magából kikelve áll bele az egészbe, hogy „jaj a zöld maszlag, populista mainstream zöldség”, vagy „jaj a tudjukkik tudjukmije csinálja ezt” és „de bezzeg a hajók meg a gyárak szennyeznek, nem is az autók”. Igen, manapság divat a környezettudatosság, de…de ez baj? Az baj, hogy di Caprio (aki például a Formula E-s Venturiban is részes) nem tud úgy díjat átvenni, hogy ne emelje ki a környezetvédelmet, meg a globális éghajlatváltozást? Szerintem ennél sokkalta rosszabb dolgok vagy gondolatok is divattá válhattak volna, de most nem ez a téma.
Extreme E – a versenysorozat, amire nem úgy kell tekinteni, mint egy tradicionális versenysorozat. Nem mondom, hogy csak ezért utálod, ellenzed, aminek hangot is adsz minden létező platformon, DE nem zárom ki, hogy nem játszik az ebben szerepet. A Dakarral vagy a ralikrosszal hasonlítod össze, miközben teljesen más az egész. Az Extreme E egy autósportba csomagolt show, performance, ahol nem az érdekel, hogy ki nyer, vagy milyen időt mennek, hanem az, hogy ez létezik. Nem túltolván a biciklit, de valamilyen szinten a sorozat maga egy művészi kifejezés, azon belül is inkább a XX. század második felétől felkapott absztakt kifejezésmód. Mint a piszoár a kiállítóterem közepén, a fehér vászonra celluxozott banán, vagy a mai dank meme-ek a fiatalabb generációnak, ahol nem azért csinálsz valamit, mert az köztudottan jó, hanem inkább egy „because I can” mentalitás, ahol a sok hate-en túl megkapod a waow faktort is. Egy kicsit párhuzamot vonhatunk a hasonlóan megosztó Eurovíziós dalfesztivállal, ahol szintén nem az számít, hogy ki mennyire tud énekelni, hanem hogy mi az ő vagy országa üzenete és ezt hogyan adja át egy adott előadási formában, dalon keresztül.
De ha úgy vesszük, nem sokban különbözik a dolog az 1500-2000 lóerős szuperautóktól, mert bár maga a járművek egymás szöges ellentétei, a végén az egész mégis annyit mutat meg, azért érdekes, mert a várakozások ellenére össze lett hozva. Ha motorsportos hasonlatokat akarunk felhozni, akkor a szériát valahol a Totalbike 24 órás robogóversenye, a Stadium Super Trucks (keress rá, megéri), a Nitro Circusból ismert, meg lassan a világ minden szériájában megfordult Travis Pastrana (de tényleg, Travis volt már motokrossz bajnok, rali bajnok, többszörös NASCAR Xfinity Series top 10-es befutó, X-Games győztes, Daytona 24h és Pikes Peak résztvevő, Evel Knievelt megszégyenítő kaszkadőr fenegyerek, sőt, Újpesten még Kiss Norbi versenykamionját is megdriftelte egy körforgalomban) fémjelezte Nitro Rallycross, illetve a Formula-E által alkotott négyzetbe helyezhetjük el. A kezdetekben az utóbbi széria is kapta a sarat rendesen a „tradicionális” sorozatok kedvelőitől, hogy mesterkélt, hogy nem professzionális az, hogy az autót azért tervezik csak át, hogy menőbben nézzen ki, hogy Mario Kart-szerűen vehetnek fel plusz erőt, sötöbö sötöbö. Drasztikus lépések, amik „komolytalanná” tennének egy F1-et, vagy WEC-t, de itt működik, mert ez nem az az autósport, mint az a másik. Nem jobb, nem rosszabb. Más. Mint például egy Tesla, ahol a középső óriás képernyőn fut a Witcher vagy a Cuphead, meg most úgy tűnik, hogy az új generációs Model S-ben nem lesz irányjelző/sebességváltó kar mert az autó „kitalálja”, hogy te mit akarsz.
Emlékszem, mikor anno 2018-ban Alejandro Agag (aki a Formula E-t is megálmodta) bejelentette a sorozatot. Majdnem mindenki legyintett rá, hogy „aha, persze, elektromos SUV-k a sivatagban meg az északi sarkon”, mert kicsit olyan volt az egész, mint a koncepcióautók, amik bár érdekesek, merészek és újak, mindenki tudja, hogy sosem fognak sorozatgyártásba kerülni, mert túl drasztikus az elrugaszkodás a korábban ismerttől, és legjobb esetben is csak a Gran Turismo következő kiadásában körözhetünk vele, szigorúan belsőnézet nélkül. Ugyanakkor én annyira nagyon szívesen ott lettem volna azon az előzetes megbeszélésen, ahol az egész ötlet megszületett! Saját drámai elképzelés az eseményről:
„- Mi lenne ha csinálnánk egy terepralit Formula-E autók elektromos motorjával hajtott prototípus SUV-kkel?
– Oh, ez tetszik
– sivatagban
– jól hangzik
– óceánparton
– oké
– az északi sarkon
– ig…mi?
– és egy aktív, patagóniai gleccseren
– …”
Érezzük az egész komikumát? Az előzetes tervekben szerepelt Nepál is, de erre az egészre lényegében csak úgy lehetne rátenni, ha a tenger alatt, vagy a Holdon lenne még futam. Abszurd, és pont ez lett a varázsa, elvégre ezzel a varázzsal sikerült olyan „csapatokat” (ez sem a tradicionálisan vett csapatok, inkább mint szponzor vannak csak jelen) bevonzani, mint Lewis Hamilton, Nico Rosberg és Jenson Button. Utóbbi rajthoz is áll a szériában, hogy megmérettesse magát Timmy Hansen, Sébastien Loeb, vagy éppen Jamie Chadwick ellen. A széria előírása továbbá, hogy minden csapatot kötelezően 1 férfi – 1 nő páros alkot (kicsit mint a valószínűleg kevesek által ismert korfball labdajáték), ami természetesen tovább fokozta sokak ellenszenvét a szériával szemben. Az idei mezőnyt 2×9 pilóta alkotja, de aki még emlékszik rá, az előválogatón olyan nevekkel lett a széria összehozva a teljesség igénye nélkül, mint Valtteri Bottas, Billy Monger, és két hazai legenda, a többszörös ralikrossz-bajnok Szabó Krisztián és az ERC bajnok, a balesete óta leginkább a Speedzone és Laptimingból ismert Bessenyey „BZ” Zoltán.
Ha már itt vagyunk, hadd oszlassak el még egy tévképzetet: ezek az autók erősek, gyorsak. A tavalyi Dakar Ralin Ken Block az utolsó szakaszon elvitte egy körre a 1.6 tonnás, 540 lovas autót és egyből rittyentett is egy autós kategória 3. helyet érő időt, annak ellenére, hogy ez volt Ken első alkalma, és egy elektromos autó első dakaros kalandja (persze persze, utolsó szakaszra a többiek autója már nem volt tipp-topp, és a többi és a többi, de ettől függetlenül eléggé menő dolog ez). Szóval annak ellenére, hogy a széria egy show, a tartozékok nem gyerekjátékok.
Végezetül, hadd szögezzem le, hogy aggodalomra nincs ok, valószínűtlen, hogy az Extreme E jellegű szériák porba tipornák a tradicionális autóversenyzést (erre talán az inkább ralikrossz mint pályaautós jellegű eTCR lenne képes a WTCR ellenében, de az más tészta, ott sok más dolog is közrejátszik; lásd 2020-as WTCR szezonértékelős cikk). Az Extreme E nem a tereprali, hanem a megszokott klímavédelmi akciók/flashmobok reformja, a korábban színészek, celebek és tudósok általi kommunikáció kiterjesztése egy, az autósportot kedvelő ember számára fogyaszthatóbb formátumban. Ahogy nem minden gyereket győz meg az, hogy a piacos iskolatáska sokkal jobb lesz, ha Thomas a gőzmozdony van az elejére varrva, úgy ez sem biztos, hogy a motorsport fanok többségénél ütni fog, mert erre nincs biztos recept. Talán páran még emlékeztek arra, hogy 2014-ben a nagyban behirdetett Formula Acceleration 1 széria megpróbálta összehozni a motorsport és a zenei fesztivál életérzést: ex-A1 GP-s, V6-os pickup és legends autók, két kategóriányi motorok és David Hasselhoff. A nagyobb nevek ellenére óriási bukás lett az egész és a Hungaroringre a verseny már nem, csak Hoff meg a 80-as évek többi zenecsillaga jutott el (kint voltam, baromi jó volt).
