Motorsport is dangerous – halljuk ezt mindenhonnan, olvashatjuk ezt az összes jegyen. De vajon meddig tart a tökösség, és honnantól válik felesleges kockázatvállalássá? Az írást a hétvégén Spában látottak váltották ki…
A közösségi médiában rendszeresen olvasni azt, hogy mennyire bepunyult a motorsport, túl steril lett, nem is kihívás, hát ezeket az autókat bárki elvezeti, meg hogy bezzeg a régi időkben ez meg az volt, semmi fancy halo, meg HANS, igazi kemény férfiak harcoltak pengeélen táncolva a biztonsági berendezéseket hírből sem ismerő versenyautóikkal… Bezzeg manapság, két csepp eső és mindenki jajveszékel, meg piros zászló. Aztán mikor megtörténik a baj, hirtelen mindenki teleszórja az internetet imádkozós emojikkal és értetlenül áll a dolog előtt, hogy hát ez hogy történhetett meg a XXI. században? Szerencsére ezen a hétvégén tragédia nem történt, de kettő nagy baleset is rányomta a bélyegét Spa-Francorchamps-ra, azon belül is annak leghíresebb szakaszára, az Eau Rouge – Raidillon kanyarkombinációra.
Kezdjük a frissebbel (a cikk írása közben sajnos lett egy mégfrissebb, F3-ban Amaury Cordeel és Calan Williams akadt össze nagyon csúnyán): a szakadó eső miatt Lando Norris eldobta a McLarenjét az Eau Rouge-on felfele, aminek következtében nagy erővel a belső falnak csapódott. Ezzel még nem lenne semmi, mert bár nem volt kicsi az ütés, de akkora sem, aminek következtében a fejünkhöz kaptuk volna a kezünket. Igen ám, de ekkor jött be a képbe egy igen dühös Sebastian Vettel, aki a rádióban érezhetően feldúltan üzent a versenyirányításnak, hogy nem hiába könyörgött a piros zászlóért, nem heccből mondta korábban, hogy a pálya nem alkalmas arra, hogy F1-es autók biztonságban körözhessenek, és hogy percekkel korábban meg kellett volna az időmérőt állítani. Mert túl nagy a kockázat, szerencsejáték az egész, hogy most éppen el tudsz-e fordulni, vagy te leszel az, aki pont akkor van a pálya azon pontján, ahol nem kellene.
Most ettől a mai pilóták királykisasszonyok lesznek meg puhányak? “Ne csinálja akkor, ha ennyire fél”?
Azt kell megérteni, hogy ahogy feljebb is utaltam rá, ahogy a társadalmak az időben előre menve fejlődnek, úgy csökkennek az igények a nem átvitt értelemben vérre menő cirkuszokra is. 2000 éve gladiátorok élet-halál harcot folytattak egymás, meg különböző állatok ellen. A középkorban a nyilvános kivégzés volt az egyik közkedvelt hétvégi program. Később a freakshow-k terjedtek el, a XX. században pedig a különböző egyéb sportok mellett a motorsport lett az egyik vezető szórakoztatási forma. A motorsport hajnalán még a brutális valóság része volt az, hogy a kedvenc versenyződ bizony fekete lepellel letakarva hagyja el a pályát, amit mind a pilóták (eleinte a velük autózó szerelőjükkel kiegészülve), mind a nézők tudtak és elfogadtak. Mondhatni ez adta bele az adrenalint, a verseny után pedig az orosz ruletthez fogható extra elégedettségérzetet, hogy igen, egy újabb fordulót fejeztem be élve.
Igen ám, de ahogy haladtunk előre az időben, a folytonosan civilizálódó világban egyre kevésbé lett kívánatos az, hogy a fekete csuhás kaszás minden futamot epekedve nézzen, tudván, hogy hamarosan meló van; ha nem ma, akkor majd legközelebb. Persze a legtöbb biztonsági berendezést a pilóták nagy része elsőre ellökte, de ahogy ezek az eszközök egyre inkább kitolták a túlélhető balesetek spektrumát, úgy kezdett el a racionális kockázatvállalás vonala is csökkenni. Mindenki ismeri Niki Lauda horribilis balesetét, csodával határos visszatérését, majd a világot megrengető döntését Fujiban, amikor az esőáztatta pályáról egyszerűen a boxba hajtott, mert úgy ítélte meg, hogy ilyen körülmények között versenyezni illogikusan veszélyes.
“Az életem többet ér, mint a bajnokság”.
NIKI LAUDA
Gondolom, meg sem lepődünk, hogy akkor az egyetlen indok a futam megtartása mellett az volt, hogy egy bizonyos Bernie Ecclestone azt a képet vázolta fel, hogy a futam elhalasztásával rengeteg pénz kerül veszélybe… Pénzt vagy életet? Gondolom sokunknak jut egy másik, kifejezetten szomorú esemény az eszünkbe arról, mikor pilóták a pálya állapotára panaszkodva akarnak egy sessiont megszakítani: 2014 Suzuka. A monszuneső miatt állt húsz percet, de az eső az újraindítás után sem akart alábbhagyni, a körülményeket pedig a táv felétől az is megnehezítette, hogy időközben elkezdett sötétedni. Több pilóta is a verseny megszakítását kérte-követelte a rádión, de sajnos süket fülekre találtak. A történet többi részét már ismerjük…
E szomorú kitérő után rátérnék a pénteken történtekre. A W Series időmérőjén a nedves pályán slick gumikkal kihajtó autók feltételezhetően egy, az Eau Rouge-ban lévő olajfolton megcsúsztak és előbb a belső gumibálába, majd egymásba csapódtak. A hat autót számláló tömegbalesetben csodával határos módon (és a biztonsági berendezéseknek, azok közül is kiemelten a halonak köszönhetően) egyik pilóta sem szerzett életveszélyes sérüléseket, sőt, Beitske Visser kivételével senkinek nem kellett még kórházban sem töltenie az estét. De ha mindenki jól van, akkor minek kell egy egész cikknyit óbégatni? Leginkább azért, mert eljutottunk oda, hogy
a mai biztonsági igények mellett a jelenlegi Eau Rouge már túl nagy kockázat.
Gondoljunk csak Jack Aitken júliusi GT-s horrorbalesetére, Pietro Fittipaldi 2018-as WEC-es esésére, vagy a mai napig feldolgozhatatlan 2019-es F2-es balesetre, ami Anthoine Hubert életét követelte, Juan Manuel Correának pedig maradandó sérüléseket okozott. Azóta ezen pilóták (és közeli barátaik, versenytársaik) aktívan kampányolnak a kanyarkombináció valamilyen módon való átdolgozása mellett. Mindenki tudja, hogy egy legendás kanyarról beszélünk, amit nem lehet csak úgy ledózerolni – az olyan lenne, mintha Laguna Secától vennénk el a dugóhúzót -, ezért a legtöbb ötlet nem is magát a kanyart, hanem annak környezetét érintené. A legtöbb komoly baleset kettő plusz egy tényezőből következik: a szűk, az esési szög és sebesség miatt az autót az ideális ívre könnyen visszalökő gumibálákkal határolt bukótér, és a beláthatatlan kanyarkijárat. A plusz egy a stavelot-i régió időjárása. A hirtelen jövő szakadó eső ellen tenni nemigen lehet (illetve lehetne, lásd pekingi olimpia, de nem realitás), a bukótér bővítését a pálya azon részének fizikai adottságai nem teszik lehetővé, míg a “beláthatóbbá tétel” a pálya drasztikus módosításával járna, ami megölné a kanyart – még ha a drasztikus lépések nem is teljesen újkeletű gondolatok, lásd az 1994-es F1-es hétvégét, ahol Senna imolai halála miatt egy lassú sikánná alakították át az Eau Rouge-t.
Akkor mit lehet tenni?
Az mai szemmel talán legreálisabb és legkevésbé felháborodást keltő módosítás az aszfaltozott bukóterek sóderággyal felváltása lenne, ami azon túl, hogy a pilóták által is leginkább támogatott projekt, a 2022-es EWC 24 órás motorverseny miatt lényegében kötelező elem. A sóderágy nem csak a gumifalból visszacsapódó autókat fogná meg, de magukat a pilótákat is visszafogná. Az aszfaltozott bukótérnél a legnagyobb félelme a versenyzőnek a pályaelhagyás miatti időbüntetés, szóval hajlamosabbak túlvállalni a kanyart, mert egyszerűen nincs a hibának komoly következménye.
