Kimi Räikkönen ikonná vált a XXI. században, talán még azok is hallottak róla, akik egyébként nem is kedvelik a motorsportokat. A következőkben az én személyes élményeim, illetve érzéseim osztom meg Veletek a finnel kapcsolatban, szigorúan a régi idők emlékeire építkezve.
Amikor 2001. március negyedikén elrajtolt az Ausztrál nagydíj – amelyet egyébként akkoriban csúsztatott élő adásban láthattunk itthon Palik Lászlóval és Mezei Dániellel-, talán egyikünk sem gondolta volna, hogy a 13. helyre kvalifikáló, borzasztóan fiatal, és – egyesek szerint – veszélyesen tapasztalatlan finn pilótából a kétezres évek legendás pilótája lesz. Természetesen Kimi Räikkönenről van szó, akiről jómagam 2000 nyarán hallottam/olvastam először, akkor, amikor még jobbára újságokból, TeleSport-hírekből tudtunk tájékozódni. Peter Sauber sem igazán hallott a brit Formula-Renault 2000-es bajnokáról, ám a svájci csapatvezető, akinek legendás szeme volt a tehetségekhez, némileg váratlanul tesztlehetőséget adott a finn pilótának Mugellóban, aki egy csapásra lenyűgözte őt – és innentől már ismert a történet, Sauber komoly kockázatot, és szankciókat is vállalt azért, hogy Kimit autóba ültethesse 2001-ben. A finn ideiglenes szuper licencet kapott, azonban miután egy könnyed ebédet követő pihentető alvás után pontot szerzett élete első F1-es versenyén, nem volt több kérdés.
2001 a tanulás éve volt, ám Kimi futamról futamra egyre több rajongót szerzett, presztízse egyre nőtt, akárcsak a megszerzett pontok száma a neve mellett – aztán bombameglepetésre őt szerződtette a McLaren Mika Häkkinen helyére, és nem a wokingiak – és a Mercedes! – által évekig támogatott Nick Heidfeldet. Innentől indulhatott be a henger, Kimi sztár lett, sokak – így többek közt az én – kedvencemmé is vált.
2002 pokolian nehéz év volt számára: teljesen új közegbe csöppent, a középmezőny lazaságát felváltotta az élmezőny – és Ron Dennis – kőkemény valósága, a PR-események garmadájával együtt, amiktől Kimi már akkor is a falra mászott. Első versenyén rögtön dobogós lett, majd jött az a bizonyos Francia nagydíj, ahol az utolsó körökben bukta el pályafutása első győzelmét, és ahol zsenge tinédzserkorom első hosszabb volumenű káromkodását engedtem el, amikor a kamera váltott, és már nem ő, hanem az azon a futamon ötödik világbajnoki címét megszerző Michael Schumacher állt az élen. Ettől függetlenül ázsiója csak tovább nőtt ebben az évben, és sokan egy új Häkkinent láttak benne.
2003 az áttörés éve, az első győzelem Malajziában, a McLaren újra bajnoki esélyes, én pedig barátaimmal nem győztem számolni az aktuális pontállást minden egyes futam előtt/közben/után, gyűltek a poszterek, kivágott újságcikkek – aztán a nürburgringi, de főleg a hockenheimi kiesést követően éreztük, ennek a vége nem lesz szép. Végül Kimi két ponttal bukta el a 2003-as bajnokságot, amelyet minden bizonnyal megnyert volna, ha a McLaren egy hajszállal gyorsabb, és megbízhatóbb.
2004 totális csőd. Kimi ekkor már nem feltétlenül csak a pályán elért eredményei miatt került be a híradásokba, hanem féktelen monacói yacht-partijai miatt is. Ennek ellenére izzadt tenyérrel szurkoltuk ki neki azt a fantasztikus belgiumi győzelmet, ahol egyébként Michael Schumacher megnyerte hetedik bajnoki címét.
2005 volt az az év, ami egyszerre volt lehengerlő, ugyanakkor fájdalmas is – Kimi a kétezres évek leggyorsabb, és talán legelegánsabb versenyautójában magabiztosan szerezhette volna meg a bajnoki címet, ám az elképesztően gyors MP4-20-as megbízhatósága közel olyan gyalázatos volt, mint elődjéé, így – nem érdemtelenül, tenném hozzá – Fernando Alonso és a Renault örülhetett. A finn pilótában, és sok más rajongójában – köztük bennem is – ekkor tört el valami, és kezdett el motoszkálni az a fura gondolat a fejünkben, hogy ez a kapcsolat talán soha nem fog néhány futamgyőzelemnél többet elérni. És akkor ott volt az év végén a hab a tortán, amikor Ron Dennis bejelentette, hogy leszerződtette Alonsót 2007-re…
2006-ban már érezni lehetett a változást. A McLaren visszaesett, Kimi nyilatkozataiból pedig egyértelműen az jött le, hogy év végén nem hosszabbít, a partizást pedig maximumra pörgette – ekkor került ki róla az a videó, amikor nem túl szomjasan zakózik óriásit a yachtján. Monzában jelentették be azt, amit már jó pár hete pedzegettek, a finn távozik, mégpedig a McLaren ősi riválisához, a Ferrarihoz. Ez volt az a pont, ahol az akkor általam kimondottan nem kedvelt Alonsót már vártam, csak azért, hogy a spanyol megmutathassa a szememben kissé árulóvá váló finnek, hogy a McLarennel igenis lehet bajnokságot nyerni. Hát 2007-ben csúnyán bokán lőttem magam ezzel a várakozásommal.
Amikor 2009 végén kiderült, hogy a finn távozik, bevallom, nem éreztem semmi különöset, pedig egykori nagy kedvencemről volt szó. Viszont amikor visszatért, nagyon vártam, mert mindenki tudta, benne még hosszú évek vannak. És lám: kilenc évvel ezelőtt tért vissza a finn, és ugyan legerősebb éveit már nem tudta megközelíteni, számtalan emlékezetes pillanat köthető a nevéhez karrierjének második fázisában is, és nem túlzás állítani, legendává ezekben az években vált. És igen, hiába gondoltam „árulónak” azért, mert otthagyta a McLarent, hiába nem volt már annyira a kedvencem, immár felnőttként is ökölbe szorított kézzel szorítottam neki 2018-ban az USA nagydíjon, hogy végre, öt esztendő után tudjon végre győzni, egy Ferrarival.
