Bár a Forma 1-ben nem ért el sikereket, Vic Elford az egyetemes autósport történelem egyik legnagyobb alakja. Tartalmas pályafutása során tizenegy helyszínen állított fel körrekordot és számos rangos sportautóversenyt nyert meg, a legendás Nordschleifén csak Rudolf Caracciola és Stirling Moss szerzett több trófeát nála.
Victor Henry Elford, becenevén “Quick Vic” 1935. június 10-én született Londonban. Versenyzői karrierjét ralival kezdte az ötvenes évek végén, azonban eleinte csak navigátorként tevékenykedett David Seigle-Morris oldalán egy Triumph TR3A-ban. 1961-ben érezte először magában a képességet, hogy a volán mögött is megállná a helyét, azonban a csapatfőnök nem osztotta Vic véleményét, aki így inkább vásárolt magának egy Minit és azzal indult versenyeken. Év végén eladta az autót, a befolyt pénzből pedig befizette magát a DKW Junior gyári csapatához, majd ’63-ban visszatért a Triumph-hoz. Itt már elért néhány jó eredményt, azonban megelégelte az autó rendkívül pocsék megbízhatóságát és átigazolt a Fordhoz, ahol három sikeres évet teljesített.
1967-ben egy Porsche 906-os volánja mögött kategóriagyőzelmet szerzett a le mans-i 24 órás versenyen, valamint szintén a stuttgartiakkal megnyerte a Rali Európa-bajnokságot. Emellett ralikrossz versenyeken is szép eredményeket ért el, megnyerve például a világ leghosszabbjaként számon tartott, három napon és négy éjjelen át tartó, 84 órás (!) Marathon de la Route viadalt a Nürburgring teljes, 28 km-es vonalvezetésén. Az autón Hans Herrmann-nal és Jochen Nerpasch-sal osztozott, a ködös éjjeleken azonban szinte csak Vic vezetett, miután társai sokkal jobban megbíztak az ő képességeiben, mint a sajátjaikban.
Az 1968-as szezonban további sikerek jöttek, megnyerte a Monte-Carlo Ralit, a daytonai 24 órás versenyen pedig megszerezte a Porsche fennállásának első 24 órás futam-győzelmét. Ugyanebben az évben a veterán Umberto Maglioli oldalán a híres-hírhedt olasz országúti versenyen, a Targa Florión is győzelmet aratott.
Sikerein felbuzdulva benevezett a Forma 1-es Francia Nagydíjra egy Cooperrel, ahol 4. helyezést ért el. A szezon hátralévő futamain is rajthoz állt, versenyeit azonban többnyire balesetek és műszaki meghibásodások jellemezték. Kanadában ennek ellenére elcsípett egy szép 5. helyet.
A következő évben a Monacói Nagydíjon elért 7. helyét követően átigazolt a McLarenhez, akikkel egy 5. és egy 6. helyet szerzett az 1969-es szezon folyamán, miközben folyamatosan versenyzett a Porsche sportautóival. Utolsó F1-es versenyét 1971-ben teljesítette a BRM színeiben, ugyanebben az évben pedig győzelmet szerzett a sebringi 12 órás versenyen, valamint a Nürburgringen is számos rangos trófeát zsebelt be. A következő évben, Le Mans-ban aztán bemutatta, hogy emberségből is jeles…
Történt ugyanis, hogy Vic észrevett maga előtt egy lángoló Ferrarit, ezért megállt segíteni a versenyzőnek. Amikor azonban kinyitotta a roncs ajtaját, nem talált benne senkit, a pilóta ugyanis már korábban kiszabadult. Vic ekkor felnézett és a fák között észrevette egy Lola roncsait is. Mire odarohant segíteni, a pilóta, Jo Bonnier már életét vesztette. Hős cselekedetének elismeréseként Georges Pompidou francia elnök a Nemzeti Érdemrend Lovagkeresztjével jutalmazta.
1973-ban összejött a második kategóriagyőzelem is Le Mans-ban, ezúttal egy Ferrari volánja mögött. Ezek az évek mindazonáltal már karrierje leszállóágát jelentették, az 1974-es futamon elkönyvelt kiesés után búcsút intett az autóversenyzésnek és versenyzőiskolát nyitott az Egyesült Államokban. Nyugdíjas éveit Dél-Floridában élte, azonban 2021 elején rákot diagnosztizáltak nála, 2022. március 13-án ennek következtében hunyt el.
