Véget ért a MotoGP idény, amelyen végülis a szezon végére sikerült érvényesíteni a papírformát. Előttem számos jelzőt használtam már a küzdelemre (Dávid és Góliát), amely minden volt, csak egyenlő nem. A különbség viszont szerencsére nem szubjektív döntéseken alapult, hanem pusztán a technikai sportok sajátosságain. Mondjuk ki: a Ducati hozta azt, amin már 15 éve dolgozott, hiszen nemcsak Talmácsi Gábor, de ők is akkor nyertek bajnokságot először és (az idei évig) utoljára. A mezőny egyharmadát ellátták motorral, ami ráadásul a legjobb technika jelenleg.
Maga a futam egy pillanatig sem állt úgy, hogy Quartararonak van esélye fordításra, de azért biztos, ami biztos, a két rivális összecsapott a pályán. Ennek következtében Bagnaia motorjáról letört egy aero-elem, ami után a Ducati látványosan lassulni kezdett, és nehezebben volt irányítható. Hogy mennyit fejlődött az aerodinamika, azt Alex Rins elszólásából is lehet kikövetkeztetni, aki nevetve mondta, hogy két évvel ezelőtt meg sem érezte, ha leszakadt egy ilyen idom.
A feszültség persze végig ott volt a Ducati garázsban, és az sem oldotta a hangulatot, hogy rengeteg bukást láthattunk. Az élmezőnyben például Marc Marquez esett el pár körrel azután, hogy Miller megelőzte. Nem sokkal később viszont az ausztrál is eldobta a motort. Ekkor Brad Bindernek volt kiváló tempója, aki egyesével előzgette az ellenfeleit, és a hajrában Martin mellett is elment.
Aki nem sokat volt képen sem a futamon, sem az ünneplésen, az Alex Rins, aki a távozó Suzukival rajt-cél győzelmet aratott a márka utolsó versenyén. Méltó búcsú egy kifejezetten közkedvelt csapat részéről, akik sokaknak fognak hiányozni jövőre. Brad Binder második helyen zárt a KTM-mel, Jorge Martin pedig a pole pozícióból rajtolva harmadik lett.
Francesco Bagnaia egy 9. hellyel biztosította meg a világbajnoki címet, ami Casey Stoner óta az első Ducatis, Valentino Rossi óta pedig az első olasz a királykategóriában. A Rossihoz való kötődést úgy is nézhetjük, hogy az első a VR46 Akadémiáról, akinek ez sikerült. Olasz versenyző olasz motoron pedig utoljára Giacomo Agostini volt 1972-ben, szóval minden szempontból évtizedekre visszanyúló történelmi siker, amit Pecco elért. Ki gondolta volna ezt szezon közben, amikor 91 ponttal volt lemaradva Quartararo mögött?
Képek forrása: motogp.com
